VASS ERIKA
Lozsád református lakossága és temploma
A település a fő közlekedési útvonalaktól távol, a Maros és a Sztrigy találkozásától kb. 5 km-re, a Magura patak völgyében helyezkedik el. Hunyad megyén belül egészen a 20. század végéig az adta a sajátos helyzetét, hogy ez volt az egyetlen magyar többségű település.
Lozsádon a legrészletesebb kutatást Kolumbán Samu végezte a 19. század végén. Tanulmányai egy-egy résztémát dolgoznak fel, de együttesen átfogó képet rajzolnak a településről.[1] 1968-ban Kósa László a Magyar Néprajzi Atlaszhoz végzett gyűjtést a középkori alapítású Lozsádon.[2] 1976-ban Szász Judit tudósított a lozsádiak lin nevű táncáról, mely a vidék magyar településein a 20. század elejéig volt jellegzetes.[3] Kiss Ilona pedig a lozsádi szőtteseket díszítő rojtokról szólt.[4] Átfogó jellegű munka 2000-ben született Lozsádról: Messel Balázs az ELTE földrajz szakán írt szakdolgozatában nyújtott részletes képet a faluról.[5] A 2000-es években Magyar Zoltán a Hunyad megyei népmondák gyűjtése kapcsán jutott el Lozsádra.[6]
Buzás Miklóssal először 2006-ban jártunk Lozsádon. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum leendő Erdély épületegyütteséhez azóta végzünk terepmunkát a faluban és a vidéken. 2007-ben itt és Rákosdon építész és néprajz szakos hallgatók bevonásával terepmunka keretében épületfelmérést végeztünk, 2009-ben került sor annak a lakóháznak a lebontására és Szentendrére szállítására, amely a majdani épületegyüttesben a Hunyad megyei református szórványmagyarságot reprezentálja. Lozsád népi építészetének változásáról és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyütteséhez elhozott házról Buzás Miklóssal írtunk tanulmányt.[7] Az elmúlt években bejártam a megye összes olyan települését, ahol református magyarok élnek, erről szóló könyvem 2012-ben jelent meg.[8]
Lozsád kisnemesi eredetű falu,[9] első említése 1320-ból való.[10] A falu neve arra utal, hogy a település a 11-12. század folyamán keletkezett, amikor a magyarság megtelepült ezen a vidéken.[11] Lakosai a mezőségi nyelvjárást beszélik.[12] A környező, egykor kisnemesi falvakban végzett kutatásaimból kiderült, hogy Lozsád az ő szemükben is külön világ volt: maradibbnak tartották őket, másképp beszéltek, sőt viseletük is különbözött.
Idős adatközlőim gyermekként őseiktől hallották ezt a történetet:
„A falu nem ott volt. Itt volt az országút felé, Piski felé. Még megmutatták, hogy hol volt a régi falu. De mikor voltak ezek a népvándorlások, török időkbe vagy nem tudom, mikor, elpusztították őket, és ők akkor behúzódtak oda, ahol tulajdonképpen erdő volt, ahol van a falu. Behúzódtak, elmenekültek az ellenségtől.”
A fennmaradt mondák[13] alapján annyi valószínűsíthető, hogy a település magyarsága a tatárjárás során megfogyatkozott, és székelyek költöztek közéjük. Magyar Zoltán lozsádi gyűjtéséből az is kiderül, hogy a helybeliek úgy tartják, a tatárok közül heten lozsádi lányt vettek feleségül, és itt telepedtek le.[14]
Valaha ez a falu volt a környék legnagyobb és leggazdagabb települése, ám nem sokkal az új országhatárok meghúzása után, 1926-ban összevonták a szomszédos román településekkel, és a központot áthelyezték Martinesdre.[15]
Amint írtam, azért itt alapították a falut, hogy lakosai az ellenséges támadásoktól védve legyenek. A 20. század közepére azonban ez az elzártság azt eredményezte, hogy a kollektivizálás elől elvándorolt fiatalok beköltöztek a közeli városokba, és a falu elöregedett. A románság aránya megnőtt, az 1960-as években a jobb körülmények miatt sokan jöttek Máramarosból, akiket a helybeliek muresányoknak neveznek. Korábbi lakóhelyükön nem tudtak megélni, itt viszont szükség volt a munkaerőre az állatok gondozásánál. Így a magyarság számára kedvező arány megbomlott, a fiatalok körében itt is a magyar–román vegyes házasságok dominánsak.
A 2002. évi népszámlálási adatok szerint a falu 252 lakosából 129 vallotta anyanyelvének a románt, 123 pedig a magyart, viszont a 129 főből csak 121 tartotta magát románnak, s így a magukat magyarnak vallók száma 131.[16]
A közösség valaha kisnemesi öntudattal rendelkezett, a származásukra vonatkozó történetek még a 19. század végén is elevenen éltek,[17] s kisebb foszlányokat még én is hallottam az idősektől. Mára azonban a rang elvesztette egykori jelentőségét.
Bár a földeket a forradalom után visszaadták, nagy részük parlagon, gazosan hever, az idősek rossz egészségi állapotuk miatt nem tudják megművelni, a fiatalabbak pedig nem látják értelmét, mert megfelelő gépesítés hiányában nem lenne jövedelmező. Akik helyben maradtak, főleg a közeli Szászvárosba járnak dolgozni.
A helyiek önmagukról kialakított képe pesszimista, a falu mára elöregedett, jövője kilátástalanná vált. Egyrészt a fiatalok az elszigetelt földrajzi helyzet miatt elköltöztek a városokba, ahol munkalehetőség adódott, másrészt a magyar nyelvű iskola bezárása, a helybeli lelkész hiánya, a közösségi összejövetelek megszűnése, a kollektív idején románok nagyobb arányú beköltözése és a vegyes házasságok vezettek a református közösség jelenlegi állapotához.
Az 1766. évi összeírás szerint Lozsádon és a hozzá tartozó, nagy többségében román Martinesden (Mărtineşti) volt Hunyad megye legnagyobb református gyülekezete, 373 férfi és 282 nő, összesen 455 fő. Rákosdnak 409, Dévának 327, Vajdahunyadnak pedig Csolnakossal és Bujturral együtt 121 fő.[18] 1863-ban gyülekezete 800 lelket számolt (Déva csak 450 főt), 34 tanulójának pedig saját tanítója volt.[19]
A mostani templomot 1900-ban építették Paró Miklós szászvárosi építész tervei alapján. Felszentelésére 1901-ben került sor. Akkor készült az új orgona is.[20] A 2000-es évekre a templom rossz állapotba került, sajnos a pénz a felújítási munkák közben elfogyott, amint az a fényképeken is látható, a közösség ma már nem használja. TEMPLOM_KÉPGAL (összes)
A korábbi templom építésének korából nem maradt fenn forrás, így pontos építési ideje nem ismert, de benne két tölgyfa oszlop állt, amelyeket az 1666. évi javítás alkalmával helyeztek ide. A javítás arra utal, hogy a templom jóval korábban épült. Az oszlopokon a következő felirat állt: „A.D. 1666. épittette Bartsai Gáspárné Flo. 100 adván restauratur tempore Steph. P. Margittai p.t past. ecchae.”[21]
Az 1686–1807 közötti időszakból fennmaradt vizitációs jegyzőkönyvek anyagát Buzogány Dezső és Ősz Sándor Előd tették közzé. Ezekben elsősorban a pénzügyeket, a búza és a bor beszolgáltatását, a templomba nem járó személyek ügyeit és a papok személyével, marasztásával kapcsolatos dolgokat jegyezték fel. A templomra vonatkozóan a zsindelyezésre találtam adatot 1695-ben,[22] majd 1764–65-ben. Az utóbbi feljegyzésből kiderül, hogy a lelkész: „A templomzsindelyező mesterembernek, Filepnek adtam Zágoni István és mester uramék előtt huszonhatezer zsendelyeknek felverésekért”, a „zsendelyszegeket” Avrám cigány készítette.[23] 1762-ben „A templom ablakainak megüvegeztetésiért” fizettek a lozsádiak, az ablakok Szászvárosban készültek.[24]
A jegyzőkönyvekben szereplő kiadások alapján Lozsádon 1767–1769 folyamán új harangtornyot építettek.1767-ben 4.000 darab zsindelyt vásároltak a torony fedéséhez,[25] 1768-ban a toronyhoz való négy gerendafát vettek,[26] 1769-ben fenyő szarufákat és könyöklőfákat, a toronyhoz szükséges nagy- és lécszegeket csináltattak, és ekkor fizették ki a tornyot építő ácsmestereket,[27] sajnos kilétükről nem tudósít a forrás.
Az aranykönyv adatai alapján az egyháztagok létszámának növekedése miatt 1782-ben a templom keleti részét lebontották, és nagyobbat építettek új alapra bolthajtással. A kőbolt helyett 1811-ben építettek új mennyezetet.[28] 1783-ban így írtak a kibővített templomról: „Tellyes örömmel és egész gyönyörűséggel szemléli a visitatio az ezen ekklézsiában nemcsak megújított és igen dicsőséges formára hozott, hanem effelett jóval meg is bővített templomot, mellyben immár az Istennek ez hellyben plántáltatott anyaszentegyházának tagjai egyben gyűlve nagy örömmel áldhattyák és dicsérhetik az Istent.”[29]
1784-ben egy korona készült a szószék fölé (sajnos ebből az évből nem maradt fenn vizitációs jegyzőkönyv).[30]
Minden bizonnyal Lozsádon is kötött ülési rend volt a templomban, a család társadalmi és vagyoni helyzetének függvényében. 1796-ból maradt fenn egy erre utaló bejegyzés, mely szerint báró Győrfi Jósef azt kérte, hogy az ajtó bejáratánál jobb kéz felől való sorban legelöl eddig volt ősi örökös székét elhagyhassa és azt a „publicumnak” engedni át, helyette ugyanazon oldalon, de leghátul, a kőfal mellett való hely engedtessék át neki, oda készíttethessen új széket.[31]
1796-ban és 1802-ben a kiadások között szerepelt a templom kőlábainak javítása,[32] 1804-ben pedig ismét a templom zsindelyezéséről olvashatunk, akkor 15.000 zsindelyt vásároltak, az ácsok kilétére nem derül fény.[33]
[1] KOLUMBÁN Samu: Táncszók. (Lozsád.) Magyar Nyelvőr XIX. 1890: 478, 527.; KOLUMBÁN Samu: Népdalok. (Lozsád.) Magyar Nyelvőr XX. 1891: 288; KOLUMBÁN Samu: A lozsádi nyelvjárás. Magyar Nyelvőr XXII. 1893: 353–359, 405–410, 456–459, 499–502, 555–557; KOLUMBÁN Samu: Néprajzi adatok Lozsádról. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VII. 1893: 80–90; KOLUMBÁN Samu: Lozsád és népe. Ethnographia V. 1894: 238-254, 326–336; KOLUMBÁN Samu: Lozsádi népdalok és tánczszók. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VIII. 1897: 38–52; Beköltözött és törzsökös családok Lozsádon. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VII. 1898: 83–88; KOLUMBÁN Samu: Karthágó-féle birtokszerzési mondák. Ethnographia XV. 1904: 47.
[2] KÓSA László: Lozsád. Magyar Néprajzi Atlasz. Kézirat. 1968. MTA Néprajzi Kutatóintézet Adattára, R.49.
[3] SZÁSZ Judit: A lozsádiak egykori tánca, a lin. In: Kós Károly, szerk. Népismereti Dolgozatok 1976: 151–156.
[4] KISS Ilona: A lozsádi rojtok. In: Kós Károly, szerk. Népismereti Dolgozatok 1976: 122–124.
[5] MESSEL Balázs: Egy erdélyi magyar zsákfalu, Lozsád bemutatása társadalomföldrajzi és gazdaságföldrajzi jellemzői alapján. Szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék 2000.
[6] MAGYAR Zoltán: Hunyad megyei népmondák. 2009. Marosvásárhely: Mentor Kiadó.
[7] BUZÁS Miklós - VASS Erika: Két kép. Lozsád népi építészete 1908, 2008. Acta Siculica. Sepsiszentgyörgy: Székely Nemzeti Múzeum. 2010: 579–588. http://www.sznm.ro/acta2010/579_588_buzas.pdf
[8] VASS Erika: A Hunyad megyei református szórványmagyarság. 2012. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Lozsád múltjáról és jelenéről a 223–236. oldalon írtam.; Szakmai beszámoló:. http://skanzen.hu/?fm=article&id=556
[9] CSÁNKI Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában V. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1913: 22.
[10] GYÖRFFY György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1987: 296.
[11] BENKŐ Loránd: Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád-kori történetéről. MTA Történettudományi Intézet, [Dabas]. 2002: 63–65.
[12] MURÁDIN László: A romániai magyar nyelvjárások atlasza I-XI. JUHÁSZ Dezső, szerk. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság – Pharma Press Kiadó. 1995: 6.
[13] KOLUMBÁN Samu: Néprajzi adatok Lozsádról. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VII. 1893: 84–88., LOZSÁDI HERCZEGH Tibor: Az öregek így tudták. A Hét V. 49. sz. 1974.
[14] MAGYAR Zoltán: Hunyad megyei népmondák. Marosvásárhely: Mentor Kiadó. 2009, 100.
[15] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1926.
[16] VARGA E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850-2002 között. Hunyad megye településeinek etnikai (anyanyelvi/ nemzetiségi) adatai 1850-2002. 2009: 116. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002/hdetn02.pdf 2011. augusztus 4-i letöltés.
[17] KOLUMBÁN Samu: Lozsád és népe. Ethnographia V. 1894: 244–245.
[18] BENKŐ József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe I. Bukarest–Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó 1999: 505.
[19] DÁNÉ István: A V.-Hunyadi Zarándival egyesült egyházmegye és azon egyházmegyébeni egyházak történelme. In: Az erdélyi reformata anyaszentegyház névkönyve 1863ra. Kolozsvár: Az Ev. Ref. Főtanoda Könyvnyomdája. 1863: 1–35.
[20] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900–1901: 1, 7–10.
[21] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900: 4.; A feliratot részben közli: Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. II. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:176.
[22] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 378.
[23] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 398–399.
[24] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 392.
[25] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 405.
[26] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 406.
[27] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 407.
[28] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900:4.
[29] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 422.
[30] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900: 4.
[31] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 429-430.
[32] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 430, 435.
[33] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 436.
Kiss Margit
A lozsádi református templom famennyezet tábláinak múzeumba kerülése
Halaváts Gyula geológus 1901-ben járt Lozsádon[34] Ekkor mutathatta meg neki Kovács Lajos református lelkész a régi templomból kibontott faberendezést: a szószékkoronát és a famennyezet maradványait.
Feltételezhető, hogy ez alkalommal vagy esetleg már Budapesten az Iparművészeti Múzeumban, Radisics Jenő és Halaváts Gyula beszélgetése alkalmával készült az a feljegyzés és a famennyezet nyolc deszkájáról az a rajzocska, amely döntő fontosságú dokumentuma lett mintegy száztíz évvel később, 2011-ben a lozsádi famennyezet beazonosításának.
Feljegyzés a lozsádi famennyezetről
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901 számú irathoz csatolt dokumentum
Az Iparművészeti Múzeum irattárából előkerült cédula egyik oldalán az egykori famennyezet takarólécekkel keretezett két táblája látható a napkoronggal, alatta a mennyezet készítési évét jelző 1724-es évszám kiemelésével. A ’plafond betétek’ rajza alatt a szószékkoronára történik utalás, mindez azzal a lap alján olvasható megjegyzéssel, hogy ’Halavács Gyula szerezte a múzeum részére’. A cédula hátoldalán lévő alaprajzról sajnos nem állapítható meg egyértelműen, hogy az a régi, lebontott református templom alaprajzát ábrázolja-e?
Feljegyzés a lozsádi famennyezetről cédula hátoldala
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901 számú irathoz csatolt dokumentum
Az Iparművészeti Múzeum igazgatójának, Radisics Jenőnek 1901. november 5-én kelt levéltervezete világít rá az események további részleteire. Radisics Jenő Kovács Lajos lozsádi lelkésznek címzett levelében hivatkozik Halaváts Gyula értesítésére, jelezve, hogy köszönettel elfogadja az egyházközség ajándékaként az Országos Magyar Iparművészeti Múzeumnak felkínált nyolc famennyezet deszkát és a szószékkoronát. Egyúttal kéri a lelkészt, hogy gondos becsomagolás után a múzeum költségén küldje a tárgyakat Budapestre.
Radisics Jenőnek, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának levéltervezete Kovács Lajos ev. ref. lelkésznek 1.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901
Radisics Jenőnek, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának levéltervezete Kovács Lajos ev. ref. lelkésznek 2.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901
Kapcsolódó dokumentum » (IMM 441/1901)
Kovács Lajos fél évvel később, 1902. július 20-án kelt válaszleveléből már arról értesülünk, hogy egy nappal korábban postára adta a nyolc famennyezet deszkát az Iparművészeti Múzeum címére. A szószékkoronát, amely a leszedése során megsérült, alkatrészei pedig szétszóródtak, nem küldte el ez alkalommal, de ígérte, hogy amennyiben a múzeum igényt tart rá, azt is felküldi Budapestre.
Kovács Lajos lozsádi református lelkész levele az Országos Iparművészeti Múzeum Igazgatóságának
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 236/1902
Kapcsolódó dokumentum » (IMM_236/1902)
Radisics Jenő igazgató távollétében megbízott helyettese, Czakó Elemér küldött választ a lozsádi lelkésznek 1902. július 28-án. A fennmaradt levéltervezetből kiderül, hogy a nyolc famennyezet deszka sértetlenül megérkezett az Iparművészeti Múzeumba. Kérte továbbá a lelkészt, hogy a szószékkoronát is küldje el a múzeumnak.
Levéltervezet Kovács Lajos lozsádi református lelkésznek 1.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 236/1902
Levéltervezet Kovács Lajos lozsádi református lelkésznek 2.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 236/1902
Kapcsolódó dokumentum » (IMM_236/1902)
Erre valószínűleg nem került sor. A szószékkorona további sorsa ismeretlen. Az Iparművészeti Múzeum iktatókönyvében nincs nyoma annak, hogy a lozsádi egyházközség és az Iparművészeti Múzeum között további levélváltás történt volna. Napjainkban a szószékkorona nem található meg sem az Iparművészeti Múzeum, sem a Néprajzi Múzeum műtárgyállományában.
A lozsádi református templom festett famennyezet táblái az Iparművészeti Múzeumban
A nyolc famennyezet deszkát 1902-től az Iparművészeti Múzeum őrizte. Az eddigi kutatások szerint a műtárgy állományba vételére és kiállítására nem került sor hosszú évtizedekig. A raktár mélyén töltött idő alapvetően hozzájárulhatott ahhoz, hogy a lozsádi famennyezet létezése feledésbe merüljön.
A famennyezetekkel és a festő-asztalosok munkásságával foglalkozó könyvekben nem történik róla említés. Balogh Ilona fatornyokról írt könyvének adattárában bizonytalan adatként említi Lozsád régi fatemplomát, de a mennyezetről nem ír.[35]
Az Iparművészeti Múzeumban a ’leltározatlan törzsanyag’-ot 1957-ben vették fel a műtárgyállományba.[36] Az IMM 57.685.1-7 leltári számú két darab mennyezetdeszka [értsd: tábla] eredetileg nyolc deszkájából ekkor már csak hét volt meg. A táblák származási helye nincs megnevezve, tévesen az 1760-as években készült, 18. századi magyar munkaként került be a nyilvántartásba.
A lozsádi református templom festett famennyezet táblái a Néprajzi Múzeumban
1970. június 18-án a Művelődési Minisztérium 84735/70 számú ügyiratára hivatkozva az Iparművészeti Múzeum – több hasonló, adatolatlan műtárggyal együtt – átadta a lozsádi famennyezet tábláit a Néprajzi Múzeumnak.
Az Iparművészeti Múzeum leltári számaival ellátott, ismeretlen eredetű táblák a Néprajzi Múzeumban is a raktárba kerültek.
A két tábla 1981-ben kapott NM 81.79.15 leltári számot, mint ’újra leltározott, raktárrendezéskor előkerült’ tárgy. Származási helyének kiderítésére azonban e kényszerleltározás során nem volt mód.
2011-ben jelen pályázat keretében nyílt lehetőség arra, hogy a Néprajzi Múzeum törökbálinti műtárgyraktárában lévő meghatározatlan tárgyak eredetét kutassuk.
Beazonosításukhoz az Iparművészeti Múzeum irattári dokumentumai között talált – korábban már említett – rajz, az Iparművészeti Múzeumban megőrzött régi leírókartonon lévő rövid tárgyleírás és a táblák mérete adott biztos támpontot.
[34] Halaváts Gyula, bányamérnök, geológus, paleontológus (Zséna, 1853. - †Budapest, 1926). Többek közt Erdélyben, Hunyad vármegye területén kutatott. 1901-ben, amint ezt a Magyar Királyi Földtani Intézet éves jelentései közt megtalálható tanulmánya bizonyítja, Szászváros és környéke földtani viszonyait vizsgálta.
[35] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935: 160.
[36] „Az 1956-os forradalom idején az Iparművészeti Múzeum épülete és gyűjteményeinek egy része súlyos károkat szenvedett. A károk felmérését célzó revízió során számos, már korábban a múzeumba került, de mindaddig a raktárakban beleltározatlanul őrzött műtárgyat – köztük több, ma már szinte azonosíthatatlan provenienciával bíró, festett templomi berendezés-töredéket – leltárba vettek […]”. Az idézet Semsey Balázsnak, az Iparművészeti Múzeum muzeológusának A magyarfülpösi famennyezet és sorsa címmel tartott előadásának részlete, amely Marosvásárhelyen, Kelemen Lajos születésének 130. évfordulójára rendezett emlékkonferencián hangzott el 2007-ben.