Maksa, református templom

A település korábbi templomának alapfalait a 13. században rakhatták le. A későbbiekben többször is átalakították, különálló tornya, amely egyben a templom köré épített várfal kapujaként is szolgált, 1537-ben épült.[1]

1704-ben a labancok felégették és kifosztották a templomot, a várfalat pedig lerombolták. Az ezt követően újjáépített templom gótikus boltozatát 1766-ban kazettás famennyezetre cserélték. Az 1802-ben bekövetkezett földrengés a templomot súlyosan megrongálta, tornya részben leomlott. A kisebb javítások ellenére az elkövetkező évtizedek folyamán az épület állapota tovább romlott, míg végül 1892-ben lebontását, illetve a helyén új templom építését határozták el.

A templom 14. századból származó, Szent László legendájának jeleneteit ábrázoló falképeit még az 1880-as években fedezték fel. Az épület lebontását megelőzően Huszka József feltárta és lerajzolta a töredékeket, valamint pontos felméréseket készített a templomról.[2]

A kazettás mennyezetet az egyházközség a budapesti Iparművészeti Múzeumnak ajándékozta. Lebontására és elszállítására 1893 márciusában került sor, Fittler Kamill múzeumőr felügyelete mellett. A mennyezetet a múzeum első emeleti ú.n. „magyar termében állították fel újból, ahol a mai napig látható.

A lebontott régi templom helyén 1895-ben építették fel a ma is álló épületet. A korábbi berendezésből megmaradt orgonakarzat, stallum és templomi padok szakszerű felújításra várnak, de a 2000-es években elkészítették és felszerelték az eredeti famennyezet és középkori falképek – a jelenlegi épület arányaihoz csak részben illeszkedő – másolatait.[3]



[1] Gyöngyössy János – Kerny Terézia – Sarudi Sebestyén József: Székelyföldi vártemplomok. Budapest, 1995, 56.

[2] Huszka József, a rajzoló gyűjtő. [Kiállítási katalógus] Szerk. Fejős Zoltán. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2006, 37, 55–57 (kat. 62–67).

[3] Jánó Mihály: A maksai református templom „kifehérítése”. Adatok a templom középkori falképeinek felfedezéséről, a templom lebontásáról és a kazettás mennyezet elszállításáról 1892–1893-ban. Acta Siculica 2007, 467–480. Újraközölve: Uő: Színek és legendák. Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez. Székely Nemzeti Múzeum – Pallas Akadémiai Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy – Csíkszereda, 2008, 149–160, ill. 198–199 (jegyzetek)

Homoródszentlászló, református templom

Kiss Margit

A homoródszentlászlói református templom famennyezete és berendezése

A Nagyküküllő völgyétől délre, Székelyudvarhelytől 13 km-re fekvő falu ma közigazgatásilag Kányádhoz tartozik. Nevét a Szent László tiszteletére emelt középkori templomáról kapta. Régi templomnak és egy ennek közelében lévő feltételezett kolostornak romjait még Orbán Balázs írta le 1868-ban.[1] Többször és mindig más helyen épült fel a falu temploma az évszázadok folyamán. Az 1796 és 1802 között emelt templom elődje földmozgás következtében omlott össze. A 18–19. századfordulón emelt, ugyancsak omladozó épületnek 1913-ban történt lebontása után 1929-ben épült fel a mai református templom. Dávid László művészettörténész szerint figyelemre méltó ez a legújabb épület, mert alapzatába, kőkerítésébe és a főbejárat lépcsőjének oldalába régi faragott kövek vannak beépítve, amelyek 14. és 16. századi Szentlászlón folyó építkezéseket valószínűsítenek.[2] Témánk a mai templom elődjéhez vezet vissza, amelynek külső és belső kinézetét Orbán Balázs sajnos nem írta le annak idején. Így hát csak azokra a – berendezés szempontjából szűkszavú – levelezésekre hagyatkozhatunk, amelyek a templom lebontása előtti időből maradtak fenn.

A famennyezet és a faberendezés múzeumba kerülésének előzményei

Az 1796–1802 között épült, és 1911-re életveszélyessé vált szentlászlói templom végleges bezárását 1912. január 8-án rendelte el a hatóság: „A homoródszentlászlói ref. templom bezárását elrendelem, s kötelezem a ref. egyházközség elöljáróságát a vármegyei építkezési szabályrendelet 57 § alapján, hogy a templomot egy éven belül vagy átalakítsa vagy eltávolítsa, mit ha nem tenne meg, úgy a vármegyei építkezési szabályrendelet 59 § alapján a homoródszentlászlói ref. egyházközség terhére fogom lebontatni.” […] „Mult év deczember hó 4én szakértő mérnök közbejöttével megejtett helyszíni vizsgálatnak eredményében megállapítottam, miszerint szóban forgó templom annyira összerepedezett, hogy a személybiztonságot veszélyezteti ezért betiltását elrendelnem és azonnal foganatosítanom kellett” – írta határozatában Szabady Tivadar főszolgabíró.[3] Egy évig állt bezárva a düledező templom, amikor Bucsi Endre lelkész és a presbitérium egyhangúan úgy határozott: pénzzé teszik a templom famennyezetét és berendezési tárgyait, amelynek árát nem átalakításba, hanem egy új templom megépítésére fordítják.[4]

Bucsi Endre levélírásba fogott, és egyidejűleg három intézménnyel vette föl a kapcsolatot: az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtárával, a Magyar Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtárával és az Iparművészeti Múzeummal. 1913. január elején nagyjából hasonló szövegezésű levelet kapott a Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum igazgatósága: „Van szerencsém tisztelettel b[ecses] tudomására hozni, hogy egyházközségem keblitanácsa 8-1913 jkvi határozatában kimondotta, miszerint régi s lebontás alá kerülő templomának festett deszkamennyezetét, (áll 95 egész, 10 félnégyzet) továbbá egy régi fakoronát, számtartóját a legtöbbet ígérőnek eladja!![5]  

Kapcsolódó dokumentum »

Mindhárom múzeum érdeklődött a tárgyak iránt, ám látatlanban egyikük sem döntött a vásárlásról.[6] A Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatóját, Hampel Józsefet elsősorban a famennyezet érdekelte, annak állapota, kiállíthatósága iránt érdeklődött: „Folyó hó januárius 3káról szóló nagybecsű átiratában leginkább a régi templom mennyezetéről való 95 db egész és 10 fél négyzet festett deszka érdekli a múzeum régiségtárát, föltéve, hogy a festés rajtuk kezdettől fogva elég érdekes volt és állapota kielégítő. Mert ha így van, akkor esetleg arra használjuk a templom mennyezetet, a mire más-más három régi érdekes mennyezetet fölhasználtunk, alkalmazzuk mennyezetül a N[emzeti] Múzeum valamelyik termében. Mielőtt azonban erről véleményünk lehet, szükséges, hogy valamely hozzáértő szakember a homoródszentlászlói deszkákat lássa, a mi azonban alig történhetik a tavasz beállta előtt. Talán máskép vélekednek a helyszínen való megtekintésről a közelebb eső intézetek szakemberei. Hogyha ők még télen adnának véleményt és tennének ajánlatot, akkor szíveskedjék erről bennünket értesíteni, hogy az egyházi jegyzőkönyvük kívánsága szerint igazi verseny döntsön az ár fölött.[7] A lelkész válaszlevelében arról értesítette Hampel Józsefet, hogy február 1-én dr. Roska Márton[8] a helyszínen járt, véleményezte a festett deszkákat, amelyekről rajzokat is készített.[9]

Kapcsolódó dokumentum »

Hampel József a szakvélemény és az Erdélyi Múzeum vételi szándékának megismerése céljából felvette a kapcsolatot dr. Pósta Bélával, a kolozsvári egyetem tanárával.[10]

Kapcsolódó dokumentum »

 

Hamarosan a válasz is megérkezett.

 

Pósta Béla 1913. február 27-én kelt levele fontos információkat tartalmazott a homoródszentlászlói faberendezésről: „Ma kapott szíves soraira válaszolva van szerencsém értesíteni, hogy Roska úr csakugyan kint járt Homoródszentlászlón a szóban forgó mennyezet megtekintése, s szükség esetén való megszerzése végett. Tekintettel azonban arra, hogy a mennyezet valamennyi díszítő motívuma már megvan intézetünkben máshonnan szerzett holmikon, s hogy nem bír azzal a műbeccsel, hogy a mostani szűkös pénzviszonyok mellett tisztán az egyház felsegítése czímén belemenjünk a duplum jellegével bíró dolgok vásárlásába, intézetünk nem reflektált sem a mennyezetre, sem a vele együtt eladásra felkínált orgona- és énekkar deszkáira, sem pedig a szószékkoronára. Így hát árat sem ajánlottunk. A Roska úr jelentéséből tudom, hogy a mennyezet 91 drb. deszkája 1802-ből való. Vele együtt jár még 17 deszka, 8 az orgona és 9 az énekkaron van, valamint zsoltárszámtartó, mely 1801-ből való. A szószékkorona 1807-ből származik. Úgy tudom, hogy ebben az ügyben Roska úr is írt Méltóságodnak, s a vezetésem alatt álló intézet részéről még csak azt kell Méltóságoddal közölnöm, hogy intézetünk még e hó 5.-én befejezte a maga részéről ezt az ügyet, mikor a homoródszentlászlói papnak megírtuk, hogy a felsorolt okok alapján nem szándékozunk megvenni a szóban forgó holmikat. Így hát semmi sem állhat annak útjában, hogy a Nemzeti Múzeum további tárgyalásokba bocsájtkozzék a homoródszentlászlói egyházzal.[11] Egy nappal később Roska Márton levele is megérkezett Hampel Józsefhez, amely újabb adalékkal szolgál a famennyezetről és a berendezés állapotáról:

 

„[…]Homoródszentlászlón magam jártam kinn. Pósta professzor úr tegnap írta meg, hogy milyen eredménnyel. Az ő leveléhez még csak azt kell hozzáadnom, hogy a mennyezet és a két kar deszkái, valamint a szószékkorona is elég jó fenntartású. A mennyezetdeszkák motívumai: szegfű, tulipán, árvácska, valamint az énekkar deszkáié is. Az orgonakaron napraforgó és madárdíszt is láttam. Egy 7-8 m széles, kb. 25 m hosszú teremben az egész mennyezet jól elfér.[…]”[12] A kedvező hírekre Hampel József már nem válaszolhatott. Hirtelen bekövetkező halála után a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára lemondott a tárgyak megszerzéséről. Arról azonban, hogy a homoródszentlászlói berendezés megvásárlásának ügyét még február folyamán a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályához irányította át az osztályigazgató, nem tudott a Hampel József elintézetlen ügyeit áprilisban felszámoló munkatársa.

Kapcsolódó dokumentum »

A Néprajzi Osztály és Bucsi Endre lelkész között 1913. február közepén indult meg a levelezés, amely kisebb-nagyobb alkudozások után végül a műtárgyak megvásárlásával zárult.

Kapcsolódó dokumentum »

 

 

 

 

Nem készültek fényképek a berendezésről a lebontás előtt, és múzeumi szakember sem érkezett a helyszínre a munka irányítására. Az egyházközség tagjai maguk végezték el a bontást és a csomagolást.[13]

1913. március 15-én a mennyezetdeszkák, a két karzat táblái, a szószékkorona és a számtartó állvány a bögözi vasútállomásról Budapest felé indultak. A homoródszentlászlói berendezés a Néprajzi Múzeumban A homoródszentlászlói famennyezetet, kórust és szószéket 1916. március 16-án 2159 törzskönyvi számmal és 104554 leltári számon vette fel műtárgyállományába a Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum).

A régi leírókarton szűkszavú, nem sorolja fel az összes tárgyat és leírást sem közöl róluk. A műtárgyak – Hampel József eredeti terveivel ellentétben – nem kiállításra, hanem raktárba kerültek, ahol a két világháborút és a múzeum többszöri költözését is átvészelték. Ha volt is egykor jelzés a tárgyakon, azt időközben elveszthették, mert az 1960-as években, a tárgyak restaurálásakor, majd később az 1980-as évek elején, a gyűjtemény legutóbbi költözése előtt végzett raktárrendezéskor már nem voltak beazonosíthatók. A homoródszentlászlói berendezésről nem esik szó a témával foglalkozó szakirodalomban. Mindössze annyi információ maradt fenn róluk, hogy 1913-ban a Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum) megvásárolta őket.[14] Mintegy 100 évvel később – Roska Márton festett táblákról készített rajzait, és a famennyezet bontásakor készült alaprajzot nélkülözve – próbáltunk nyomára akadni a homoródszentlászlói tárgyaknak a Néprajzi Múzeum törökbálinti raktárában. A szószékkorona azonosítását Mihály Ferenc szovátai restaurátor végezte, aki az erdélyi emlékanyag kiváló ismerőjeként a hangvetőt díszítő jellegzetes Homoród menti motívumok alapján ismerte fel a műtárgyat.[15] A további kutatáshoz a már bizonyosan ide tartozó szószékkorona és a Nemzeti Múzeum adattárában fellelt, Pósta Béla által írt levél adatai szolgáltak alapul. A karzatmellvéd táblái és az évszámmal ellátott számtartó állvány előkerült, ám az is hamarosan világossá vált, hogy az egykor „95 egész és 10 fél-kazettából” álló deszkamennyezet nem található meg a Néprajzi Múzeum műtárgyraktárában. Mindössze egy ovális, felirattal ellátott díszes táblát sikerült azonosítani belőle. A famennyezet egyetlen fennmaradt kazettáját és a karzat hat tábláját 1964-ben adta ki restaurálásra a Néprajzi Múzeum Kapos Nándornak a Képzőművészeti Főiskola tanárának. A helyreállításról 1966-ban készített dokumentáció szerint a „lehullóban lévő festékréteg” konzerválása és tisztítása után a díszítmények és a kopott írás „kiegészítése és rekonstrukciójának mértéke a Múzeum kívánságának megfelelően történt […].”[16]


[1] LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek 1. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:244. ORBÁN Balázs: A székelyföld leírása 1. Udvarhelyszék. Pest: Panda és Frohna Könyvnyomdája 1868: 175. http://mek.niif.hu/04800/04804/html/ (letöltve: 2012. november 9.)
[2] DÁVID László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 1981: 155–157. adatbank.transindex.ro
[3] Homoródszentlászlói Református Egyházközség Irattára. A 4849–1911. számú főszolgabírói rendelet Bucsi Endre lelkész által 1914. január 30-án készített hiteles másolata.
[4] A Homoródszentlászlói református Egyházközség Irattára: Bucsi Endre 1914. január 30-án kelt, a Református Egyházkerület Igazgatótanácsához intézett levelének részlete. (Bucsi Endre által készített hiteles másolat.) A dokumentum digitális felvételét Fülöp Hajnalka, a Néprajzi Múzeum muzeológusa készítette a helyszínen 2012-ben.; A dokumentum eredeti példánya Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban, az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának levéltári iratai közt található. Dossziészám: I. 25/1912. 8. sz. Iktatószám: 709/1914. Ősz Árpád Előd levéltáros szíves közlése, 2011.
[5] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 83/1913.
[6] Az Iparművészeti Múzeummal mindössze egy levélváltás történt az ügyben.
[7] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 33/1913.
[8] Roska Márton (1880–1961) régész. 1901-től gyakornokként dolgozott Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-1014.html (2012. november 10.)
[9] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 78/1913. Sajnálatos módon dr. Roska Márton berendezésről szóló leírása és a festett kazettákról készített rajzai nem kerültek elő e kutatás során.
[10] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 77/1913.
[11] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 78/1913.
[12] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 202/1913.
[13] A Homoródszentlászlói református Egyházközség Irattára: Bucsi Endre 1914. január 30-án kelt, a Református Egyházkerület Igazgatótanácsához intézett levelének részlete. (Bucsi Endre által készített hiteles másolat.) A dokumentum digitális felvételét Fülöp Hajnalka, a Néprajzi Múzeum muzeológusa készítette a helyszínen 2012-ben.
[14] DÁVID László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 1981:156.; LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek 1. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:244.
[15] MIHÁLY Ferenc: Elpusztult templomi festett famennyezetekről. Transsylvania Nostra (4) 14. 2010:46–47. A tanulmányban feltételesen homoródszentlászlóinak vélt mennyezetdeszkákról később bebizonyosodott, hogy azok a hódmezővásárhelyi karzat mennyezetéhez tartozó darabok. PDF DOKU: Elpusztult famennyezet
[16] A Néprajzi Múzeum Műtárgyvédelmi és Restaurátori Főosztályának régi, elfekvő dokumentumai közül előkerült kézirat 1966. január 19-én kelt Kapos Nándor aláírásával.

Mánd, református templom

Balassa M. Iván

A mándi református templom története

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Felső–tiszavidéki tájegységének központi épületegyüttese: a Mándról származó templom és a Nemesborzováról áttelepített harangláb.

A templom viszonylag bőséges irodalma Kiss Kálmán 1878-ban megjelent munkájával vette kezdetét[1], és a publikációk sora napjainkig tart. Különösen fontosak ezek közt Gilyén Nándor tanulmányai.[2] Már bevezetőül érdemes utalni az általa is vallott, nagy előzményekre visszatekintő vélekedésre, hogy a mándi templom a gótika szívós és sajátos továbbélésének példája.[3]

A mándi református templom építésének ideje hosszú időn át problémamentesnek tűnt, hiszen a famennyezet középmezője: a koporsó látszólag pontos adatokkal szolgál:

Ezen Isten Háza épit / tetett a régi Templom / nak hellyére a N. Mán / di Reformata Sz. Ekkle / sia tulajdon költségével / kezdődött építése a Fel / séges K. Consilium enge / delméből 1787 dik Esztbe / végződött 1790 ben. / ISTEN ditsősségére / Die 20 Spbe

A felirat négy sarkában is látható egy-egy szám, összeolvasva 1790. Kevesebb figyelemre méltatták eddig, pedig úgy tűnik, ez is fontos, hogy a szószékkorona hangvetőjének alján is van egy évszám: 1791.

Többen felfigyeltek arra, hogy a berendezés egyes elemei nincsenek – elsősorban szerkezeti – összhangban az épület egészével. A karzatok utólagos elhelyezése eléggé nyilvánvaló: a karzatot tartó vízszintes gerendák miatt megbontották az épületszerkezetet, és a gerendákat csak ráültették (méghozzá nem is túl szakszerűen) a szerkezeti csomópontokra.[4] A nyugati karzat beépítésekor eltüntették a déli homlokzat utolsó nyugati ablakát és lefűrészelték a nyugati bejárati ajtó felső részét. A keleti karzat beépítésekor a keleti ablakot – eredeti helyén lekicsinyítve – „áthelyezték”.

A diadalív jelenlegi, és a templommennyezettel bizonyára egykorú borítása alatt, az ajtókhoz hasonlóan gondosan megmunkált, ívelt könyökfák vannak. A bontáskor napvilágra került gerendákról megállapították, hogy felületük gyalult (?),[5] ami szintén arra vall, hogy valamikor takarás nélkül díszítették a templomot.

Az ellentmondások egyik legérdekesebbje a „korábbi templom”, melyre a koporsó felirata is utal, és amelyet a bontás során – természetesen – a templom alatt kerestek. Bizonyos nyomokat talált is Kovács István László, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum építész munkatársa.[6] „A feltárás szerint az előző templom ugyancsak poligonális szentélyzáródású, a most elbontottnál kisebb, körülbelül 5.70 x 13.00 méter befoglaló méretű épület volt.”[7]

Ennek (?) a feltételezett „korábbi templomnak” más részletei is előkerültek a karzat alatt, továbbá ereszdeszkaként, sőt padelőlapként egy kazettás, festett mennyezet részletét találták meg. Egy részük – 12 tábla – jelenleg a templombelsőben, az északi falra felakasztva látható.[8] Eddig általában úgy véltük, hogy ezek a kazetták abból a kisebb méretű templomból származnak, melyet a feltárás valószínűsített.

Már Kiss Kálmán[9], majd Balogh Ilona[10] utal a templom formai egyezésére a Mátyás-kori gótikus kőtemplomokkal. Ezt a tényt két irányból igyekeztek indokolni, egyrészt egy hasonulási igénnyel ezekhez a templomokhoz, másrészt a népi kultúra jellegéből adódó szívós hagyomány-továbbéléssel, mint ez Gilyén Nándor korábban már hivatkozott tanulmányában is olvasható.

A berendezés és az épületszerkezet közötti ellentmondást Gilyén Nándor[11] és magam is[12] úgy igyekeztük áthidalni, hogy feltételeztük, az 1790-ben, illetve 1791-ben befejezett építést közvetlenül követte a karzatok beépítése és mindaz az átalakítás, mely ezzel volt kapcsolatban.

Gilyén Nándor – valószínű saját hasonló kételyeinek eloszlatására – hivatkozik Tákos példájára, arra, hogy: „A fatemplomok és berendezések építés után néhány évre végzett átalakítása, bővítése, kiegészítése nem lehetett egyedülálló, erre mutat például az 1766-ban épült tákosi templom 1767-ben készült két padja, 1779 évi bővítése, új karzata és a templom 1784-i megújítása.”[13] Megítélésem szerint azonban ennek a templomnak sem ilyen egyszerű az építéstörténete – ez azonban már egy más tanulmány témája – arról nem is beszélve, hogy a templomokban található „építési” feljegyzéseket, évszámokat – mint erre még a későbbiekben visszatérek – óvatosan kell kezelni.

A mándi református templom építési korának és egyes építési korszakainak meghatározását a berendezés kérdéseivel kezdem, hiszen – egyéb fogódzók híján – e téren nyílik lehetőség az összehasonlításra, bizonyos időrendi kérdések tisztázására.

A szószékkoronával kezdve: többen említik, hogy a mándihoz hasonlóak vannak Kisszekeresen, Nagyszekeresen, Tiszakóródon, Tarpán és Vámosorosziban.[14] A felsoroltak közül különösen a Vámosorosziban lévő figyelemre méltó, ez ugyanis feliratában megnevezi a készítőt is: „Készíttetett ez a Korona T. Literáti Vida Jóse(f) Prédikátorságában Vasvári Gábor által 1794-dik esztendőben, Pünkösd Havában.[15] A mándi és a vámosoroszi szószékkoronáról már első pillantásra is látszik, hogy egy kéz műve, így – mivel időbeli akadálya sincs – az előbbit is Vasvári Ódor Gábor munkájának tekinthetjük.[16]

Az időbeli egyezés a szószékkorona és a koporsó felirata között – 1790 illetve 1791 – és a feliratok azonos jellege arra vall, hogy a mennyezet is az ő keze munkája lehet. Ezt erősíti meg az 1799-ben készült hermánszegi mennyezet, melynek építési körülményeit a templom keleti zárófalán elhelyezett festett felirat örökítette meg: „…Ep/pitették ez Urházát, T. Kas/sai Sámuel Prédikátorságában/ V. Ódor Gábor Asztalos mes/ter által 1799-ben.[17] Ebbe a körbe tartozik még az 1792-ben elkészült mennyezet Túrricsén, ahol a koporsó kialakítása is teljesen azonos a mándival.[18] A milotai templom feliratát azért érdemes idézni, mert szinte szó szerint követi a Mándon találhatót: „EZEN ISTEN-HÁZA ÉPÍTTETETT A RÉGINEK HELYÉRE A FELS. KIR. CONSILIUM ENGEDELMÉBŐL, A NEMES MILOTAI REF. SZ. EKKLESIA KÖLTSÉGÉN, ISTEN DICSŐSÉGÉRE 1793 MÁJ. 23. Ujittatott 1893. MÁJ. 23.”[19]

Ezeknél a mennyezeteknél Vasvári Ódor Gábor az új „divat”-ot követi, az erőteljes tagolással kazettákra osztott mennyezet mezőit nem virágornamentikával díszíti, hanem sötétkék alapon arany csillaggal ékíti és a tagoló bordák (osztólécek) találkozásához többszínű rozettákat helyez.

A templombelsők következő meghatározó eleme a karzat, vagy karzatok. Tombor Ilona a következőképpen jellemzi a mándiakat: „Az egyik 4 táblás; egyforma táblákkal, melyeket festett, plasztikus indakeret díszít, a sarkokban kihajló csigavonalakkal és azokon átbújó karikával. Mindensarokba egy-egy csipkézett szélű négyszöget festettek, amely rátétszerű hatást kelt. Az egész díszítésmód bőr- vagy fémmunkára emlékeztet, ahogyan Gilyén Nándor találóan megjegyezte. A táblákat plasztikus pilaszterek választják el, primitív korintizáló főkkel; a párkány festése márványt utánzó. E mértani, illetve építészeti jellegű elvont formák mellett néhány szervetlenül odafestett árva fenyőfát látunk. Tartalmi hasonlóságot mutatnak a […] felvidéki „cédrusfás” karzatokkal.”[20] Nem teljesen egyértelműen a vámosororoszi templom szentélyben lévő karzat hasonlóságára is utal, amelyről Gilyén Nándornak az a véleménye, hogy ez is Vasvári műve.[21] Ebbéli vélekedését magam is osztom, hiszen mindkét helyen felül erőteljes, színes harántsávozásokkal (márványozással) is hangsúlyozott párkány zárja a karzat mellvédét. Az oszlopokkal tagolt felületeknél az oszlopokkal párhuzamosan megszólalásig azonos „ciprusfa” díszítés található. Az már inkább csak a művészi variáló kedvnek köszönhető, hogy Vámosorosziban az oszlopok téglalap metszetűek és az említett ciprusfák a mezők keretezésén belül vannak, Mándon ezzel szemben az oszlopok gömbölyűek és a fák az előzővel egyébként rendkívül egyező keretezésen kívül kaptak helyet. Még a középmezők aljára festett két-két kis „fenyőfa” is azonos!

A milotai mennyezetre már fölhívtam a figyelmet, és bizonyára nem véletlen, hogy a karzatok is azonosak. A mándi és a milotai karzatok az őket tartó oszlopok formájában, oszlopfőiben is nagymértékű hasonlatosságot mutatnak.[22]

Hermánszeg temploma azért különleges jelentőségű, mert ez esetben Vasvári Ódor Gábor nemcsak a berendezést készítette, hanem a templomot is ő építette. Ez az adat Kiss Kálmántól származik,[23] a Műemléki Topográfia is ilyen értelemben ír.[24] Ugyanakkor Várady József úgy tudja, hogy a templom „[…] középkori, kiépítve 1722, átépítve 1797–99-ig […]”,[25] s bár a munka jellegéből adódóan forrását nem ismerhetjük, elgondolkoztató, hogy a hatszögzáródású szentélyes, sarkain támpilléres templomot valóban klasszicistának tekinthetjük-e, mint azt a Topográfia teszi, és valóban új építés fűződik Vasvári Ódor Gábor nevéhez? Az, hogy a renoválást építésként tüntetik fel, nem szokatlan, éppen mesterünk esetében is van rá példa.[26]

Mindenesetre az eddigiek alapján joggal feltételezhető, hogy a mándi templom mennyezete, szószékkoronája, a nyugati és keleti részben lévő karzatok egykorúak és egy mester műve, Vasvári Ódor Gáboré. Ez nem találkozik Gilyén Nándor véleményével, szerinte a kor gyakorlatának megfelelően több mester dolgozott Mándon és példaszerű összhangjuk eredménye a látható stílusegység.[27]

Tombor Ilona arra is felhívja a figyelmet, hogy a mándihoz hasonló padok vannak Csarodán, Kölcsén, Nagyszekeresen (1773-ból és 1783-ból) és Vámosoroszban is, s ez utóbbit 1794-ben feltehetően Vasvári Gábor készítette.[28]. Mándon kétféle pad van, a keleti és nyugati részben lévők nemcsak jelentősen különböznek a szószékkel szemben elhelyezkedőkkel, hanem az utóbbiak részben takarják az előbbiek díszített padelőit. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy azok a bizonyos korábbi mennyezetből származó festett kazetta töredékek egy darabja a templom hossztengelyére merőleges padoknál került elő. A tengellyel párhuzamos, barokkosan kihasasodó padokon olyan belső keretezés van, mint amilyennel a karzaton találkozhattunk, ugyanakkor a mezőket elválasztó függőleges tagolás alapvetően más szellemben fogant, mint a karzatokon. Ezekkel a padokkal egyező a papi szék is. Mivel a templombelsők legkevésbé dokumentált részei a padok, így ez esetben csak a tények rögzítésével kell megelégednem.

1787 és 1791 között tehát komoly munkálatok voltak Mándon, de ez véleményem szerint nem „templomépítés” volt, hanem csak felújítás, egy új berendezés elkészítése.

 

A berendezés tanulságai miatt újra elő kellett venni a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban őrzött nem túlzottan bőséges bontási dokumentumokat, és egy olyan dologra figyeltem fel, amely eddig mindenki figyelmét – az enyémet is – elkerülte. KOVÁCS István László leírta, hogy „A „diadalív”-gerenda keleti oldalán középen előkerült egy 30×9 cm befoglaló méretű, fekete festékkel festett felirat, ami valószínű az ácsszerkezet készítésének dátuma: „Ad 1787” […]. A betűk görögösek, az ezres római számmal íródott, az egyik hetes fordított.”[29] Szerencsére Kovács István László egy nem túl jó minőségű fényképfelvételen[30] túl 1:2 méretarányú rajzban is megörökítette a feliratot,[31] amelyet azonban tévesen értelmezte (már maga ez a tény is nagymértékben hitelesíti a rajzot és fényképet), hiszen helyes olvasata: Ad 1582, esetleg 1587, mert az utolsó szám – a kopás vagy torzulás miatt – mindkét lehetőséget megengedi.

Ez teljesen új távlatokat nyitott a kutatás előtt. Mindenekelőtt azt igyekeztem tisztázni, hogy a diadalív gerendája nem másodlagos beépítésű-e, azaz egy eredetileg más épületből származó épületelemet használtak újra fel? Ezt szerkezeti szerepe, a korábbi csapolásnyomok hiánya kizárttá teszi, a gerenda a jelenlegi templom épületszerkezetéhez készült.

Ennek az adatnak a fényében új megvilágításba került egy olyan levéltári adat is, melynek korábbi – hozzáteszem téves – fordítása éppen egy közleményem nyomán a templom 18. század végi építése mellett szólt. Az 1733-ban készült Conscriptio Ecclesiarum Parochialium Szatmár megyében, a Szamosközben összeírta a mándi templomot is: „Mánd falu nem katolikus parókiájának van egy leányegyháza éspedig a borzovai, mely fél óra járásra van: a falu [t.i. Mánd] lakosai mind kálvinisták. Az anyaegyházban soha sem volt kőtemplom, csak fából való, amit a lakosok maguk építettek. A helység prédikátora a parókia épületében lakik állandóan.”[32] A szövegben funkcionáló fatemplomot említenek, s mivel az összeírás nyilvánvalóan az 1731. március 25-én meghirdetett úgynevezett Carolina Resolutio eredményeként született, és eredetileg az Egri Érsekség Kassai Egyházkerülete levéltárában őrizték, egyértelmű, hogy a valós helyzetet rögzítették, hiszen a Carolina Resolutio miatt az érdek éppen az lett volna, hogy a kálvinistáknak nincsen templomuk.

Mindezek nagymértékben valószínűsítik, hogy a mándi templom fala, vázszerkezete 1787 előtt épült, és ezt erősítik meg a berendezésről elmondottak is. A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy immáron ezen ismeretek birtokában rekonstruáljam a templom egyes építési korszakait.

I. építési korszak

A templom 1582-ben vagy 1587-ben épült. Falának vázszerkezete és alaprajza azonos a ma is meglévővel. A 16. század végi építés magyarázza a déli és a keleti homlokzat ablakainak élszedett szárfáit és a szamárhátívet formázó szemöldökfáit, a bejárati ajtók és a diadalív takart részeinek igényes kialakítását. Ez ugyanis a gótika – és nem annak szívós továbbélése, ami erre az építési körre nem is nagyon jellemző – és egyben kivételes példája a késő-gótikus provinciális faépítészetnek, annak, amelynek emlékanyaga az anyag romlandósága és viharos történelmünk miatt nem maradt fönt, s melyet eddig jobbára nehezen értelmezhető levéltári adatok alapján próbáltunk meg elképzelni.

II. építési korszak

A 16. század végi és a múzeumban felállítás során rekonstruált „építéskori”, azaz 18. század végi állapot között mindenképpen kellett legyen egy (de az sem kizárt, hogy több) nagyobb átalakítás. Erre vall a déli és a nyugati ajtó. Ezek tokja takarja a későközépkori szerkezetet, melyek a takarás alatt meszeltek, tehát későbbiek annál.[33]

Feltételezhető, hogy ebben az építési periódusban készülhetett az a festett mennyezet, melynek egyes elemeit a templom különböző részein találták meg. A mándi kazetták között feltűnően sok az átlós szerkesztésű, ez viszonylag késői korra vallana, emellett ez a szerkesztési sajátosság meg is nehezíti az összevetést a környék hasonló emlékeivel.[34] Tombor Ilona említi a csengersimai és gyügyei együttest, mely nem köthető névhez. A csengersimai mennyezet 1761-ben készült, a kazetták keretezésénél ugyanarra a mélyítést sugalló optikai trükkre törekedtek, mind a Mándon föllelteknél, ez azonban szinte az egyetlen rokonság a kettő között. Csengersimán a kazetták szimmetrikusan szerkesztettek és közöttük a hét mándi motívum egyike sem lelhető föl. A Gyügyén lévő mennyezeten a mándi motívumok közül fellelhető a „tök”, a „pálmafa”, a kazetta négy sarkából induló „csepp” és a „háromágú szőlőfürt” is. A „pálmafákat” összevetve: Gyügyén ez egy meglehetősen kusza vonalszövedék, szinte az az ember érzése, hogy festője nem is tudja, pontosan mit ábrázol. A mándi „pálmafa” erőteljes, lendületes vonalvezetése a két „tökös” kazettán is megfigyelhető, ez is jóval határozottabb, mint amit Gyügyén láthatunk. A két mennyezet viszonyáról az az érzésem, mintha a gyügyei mester a mándit másolta volna. Ha a másolás teória – mely természetesen jelenthet azonos mintakönyvből dolgozást is – mindkét esetben helytálló, akkor a mándi mennyezetrészletek készítésének végpontja adott: 1767. Az „iskola” eddig ismert legkorábbi példája az 1761-es csengersimai. Tehát csak az valószínűsíthető, hogy az újonnan előkerült kazetták is ez idő tájt, valamikor 1760 körül készülhettek. Ez azonban nem könnyíti meg helyzetünket, hiszen ez az időpont túlzottan közel van a Vasvári Ódor Gábor új mennyezetének elkészültéhez, és adott a kérdés, ha mindez igaz, akkor miért kellett alig harminc év után ezt egy teljesen újjal felcserélni?

A padokkal kapcsolatosan már említettem, hogy a keleti és nyugati oldalon lévők különböznek a szószékkel szemben elhelyezettektől és a Mózes-széktől. Amennyiben a kettő közül valamelyik Vasvári Ódor Gábor munkája, akkor felvetődik a kérdés, hogy a másik korábbi, vagy későbbi? Egyelőre a kérdés számomra eldönthetetlen, így az is, hogy nem készült-e a padok egy része az 1790 körüli nagy átépítést megelőzően? Természetesen az sem kizárt, hogy a barokkos ívelésű együttes utólag került be a templomba, s nem egy korábbi berendezésből maradt ránk. Jelenleg mindkét lehetőség nyitott, itt is további kutatásoknak kell a végső szót kimondani.

III. építési korszak

1787-ben több évig tartó átépítésbe, felújításba fogtak a mándiak. Vasvári Ódor Gábornak a mennyezet, a karzatok és a szószék elkészítésére adtak megbízást. Ezek közül elsősorban a karzatok érintették az épület szerkezetét is, hiszen erre kellett ráültetni a tartógerendákat. Különösen a nyugati karzat érdekes abból a szempontból, hogy ezt a gerendát a déli homlokzaton úgy helyezték el, hogy belefaragtak egy – éppen megszüntetendő – ablak szárfájába és szinte teljesen átvágták az egyik ferdetámaszt is. Ennek számomra az a logikus magyarázata, hogy az építő nem ismerte pontosan az épület szerkezetét. Nem lehetetlen az sem, hogy a karzat egyes elemeit előre elkészítette. Hiszen adott a lehetőség, ha mintegy 30 cm-rel szélesebbre készíti a nyugati karzatot, mindezekre nem lett volna szükség.

A keleti karzatnál nem merültek fel ilyen problémák, itt pontosan az ablak-szárfát is alkotó függőleges tartóoszlop és az alsó övgerenda találkozásánál van a karzattartó keresztgerenda, sőt arra is ügyeltek, hogy a függőleges tartó mellett közvetlenül elhelyezkedő ugyanilyen irányú paticstartó-karót se sértsék meg.

A karzatok beépítésével meg kellett szüntetni a déli homlokzaton lévő első (nyugati) ablakot. Ezzel viszont a karzat teljesen sötét lett. Ezért azután a nyugati ajtó mezejében, a felső övgerenda és a koszorú között egy kerek ablakot vágtak. Ablakot kellett megszüntetni a keleti homlokzaton is, a „szentélyzáró” falon az ablak eredetileg ugyanis a két övgerenda között volt, ezt vízszintesen bekarózták és függőlegesen befonták – tehát ellenkezően, mint az épület eredeti fonása – az új ablakot pedig a felső övgerenda és a koszorú között készítették el.

A nyugati karzat más problémát is okozott: takarta az itt lévő ajtó felső részét. Ezt úgy oldották meg, hogy az ajtólap íves felső részének felső egyharmadát levágták, rögzítették és immáron csak a többi része volt csak nyitható.

Végezetül a nyugati karzatnál megszüntettek egy ablakot, így a hajó nyugati részének mindössze egy ablaka maradt, amit ráadásul erősen leárnyékolt az újonnan elkészített szószékkorona. Ezért szükségesnek látták, hogy egy új ablakot készítsenek. Erre egyetlen alkalmas hely mutatkozott, az a falsík, mely a diadalívet tartó és az ajtófélfául is szolgáló függőleges tartóelem között van. Az ablakot közvetlenül a diadalív tartója mellé helyezték, szemöldökénél még megpróbálták utánozni a többi ablak szamárhát-ívét – nem túl sok sikerrel –, a nyugati ablakszárat azonban a paticskaróból készítették el, ráadásul teljesen átvágták az egyik ferdetámaszt, majd alsó részét hozzászögezték a karóhoz.

IV. építési korszak

1894-ben a templom nagyobb, külső és belső felújítására került sor, amelyről a gondnoki számadáskönyvben feljegyzések találhatók.[35] Feltehető, hogy ekkor építették a nyugati ajtó elé a kis előcsarnokot és e miatt kellett magasabbra rakni a karzatot megvilágító kis kerek ablakot.

A templom utolsó építési periódusa: a szentendrei újra felépítés, melyről szintén szükséges néhány szót ejteni. A templom rekonstrukciós programját az épület régi ismerője Gilyén Nándor dolgozta ki. Ebben lényegében az „építéskori”, azaz a 18. század végi állapot visszaállítását javasolta. Ennek megfelelően készítette el Horn Antal a kiviteli tervet.[36]

1976 tavaszán a templom vázszerkezetének felállítása után azonban számos olyan jelenségre lettem figyelmes, amelynek az volt a summázata, hogy lehetett a templomnak egy olyan korszaka, amikor a gerendaváz díszítőelemként megjelent a homlokzaton. Az Országos Műemléki Felügyelőség elfogadta véleményemet, és 1977. június 6-án a múzeum tervtanácsa módosította a kiviteli tervet, amelynek az volt a lényege, hogy a templom külső oldalán a vázszerkezet tapasztatlanul jelenjen meg. A kivitelezés azonban másként döntött, az egész templomot betapasztották.

Így állt a templom egészen 1987-ig. Az 1986–1987-es tél azonban erősen megviselte a külső homlokzatot. Újra előkerült tehát az 1977-es tervmódosítás: a gerendákról eltávolították a vakolatot, és egy későbbi határozott állásfoglalásig az egész épületet – a gerendavázat is – lemeszelték. A templom ma is így látható.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Felső-Tiszavidék tájegysége egy jellegzetes, túlnyomóan 19. század második felét reprezentáló faluképet rekonstruál. A kompromisszum szülte és ideiglenesnek szánt megoldás a legjobb, tehát az, hogy a gerendaváz szabadon van, de lemeszelve. Így tömegében és a faluképben tényleg úgy jelenik meg, mint ahogyan az a 19. század második felében (az előcsarnok felépítése előtt) eredeti helyén, Mándon lehetett, ugyanakkor közelebbről szemlélve megjelenik – a kutatások alapján a 16. század végén épült – középkori vázszerkezet.


[1] KISS Kálmán: A szathmári református egyházmegye története. Kecskemét, 1878.
[2] GILYÉN Nándor: A mándi templom. Művészettörténeti Értesítő 2-3. 1958:192–198..; GILYÉN Nándor–MENDELE Ferenc–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete.Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975. 132–137.; GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei. 2. Kecskés Péter, szerk. 1984.
[3] GILYÉN Nándor: A szatmári és beregi favázas építkezés emlékei. Ház és Ember: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei. 6. Kecskés Péter, szerk. 1990. 52.
[4] Az épület történetéhez tartozik, hogy már az újrafelállítás után a múzeumban egy orgona elhelyezése miatt a nyugati karzatot kibővítették.
[5] KOVÁCS István László: KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977:2
[6] KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54.; Itt jegyzem meg, hogy a bontáson való résztvételemet a múzeum akkori vezetője Hoffmann Tamás nem engedélyezte. Így azon a Szabadtéri Néprajzi Múzeum részéről csak építészek voltak jelen, és a kivitelező, az Országos Műemléki Felügyekőség sem biztosított néprajzost, esetleg régészt, művészettörténészt a bontáshoz. Az akkori megállapodás alapján az OMF-nek kellett volna elkészíteni a bontás dokumentációját. Ez azonban, legalábbis a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, nem lelhető föl.
[7] Kérésemre 1977-ben KOVÁCS István László feljegyzései alapján elkészítette azt a dokumentációt, melyet itt is többször idézek. KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977. 3–4. KOVÁCS István László megjegyzi, hogy a kutatóárkokat visszatemették, a terület jelenleg beépítetlen, úgyhogy nem lenne érdektelen egy szakszerű régészeti feltárás, ami kiterjedhetne a templom környezetére is.
[8] Sajnos ezek pontos dokumetációja nem lelhető föl a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, a táblákat az Országos Műemléki Felügyelőség (továbbiakban OMF) állította össze és restaurálta. A fellehető dokumentumok jelzik egy tudományos restaurálási dokumentáció elkészítésének szándékát. Ez azonban – ha elkészült egyáltalán – a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban nincs meg. Ezért felhívom arra a figyelmet, hogy a táblák előkerülési körülményeiről ismereteim csak hallomáson alapulnak!
[9] KISS Kálmán: A szathmári református egyházmegye története. Kecskemét. 1878:616.
[10] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935:150.
[11] GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei, Kecskés Péter, szerk. 1984:71. kk.
[12] BALASSA M. Iván: A mándi templom. Múzsák: múzeumi magazin. (9) 2. 1978:6–7.
[13] GILYÉN Nándor Mánd, református fatemplom. Rekonstrukciós program. Kézirat. 10.
[14] MENDELE Ferenc–GILYÉN Nándor–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975:146.
[15] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:205.; fényképét lásd GILYÉN Nándor–MENDELE Ferenc–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975:144. 234. ábra
[16] GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei, Kecskés Péter, szerk. 1984:72.
[17] DERCSÉNYI Dezső– ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:454.
[18] DERCSÉNYI Dezső – ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:324.
[19] DERCSÉNYI Dezső – ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei II. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:338.
[20] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:66.
[21] GILYÉN Nándor–MENDELE Ferenc–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975:146.
[22] DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei II. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:338.
[23] KISS Kálmán: A szathmári református egyházmegye története. Kecskemét. 1878:520–535.
[24] DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:454.
[25] VÁRADY József: Református templomaink. Debrecen. 1987:94.
[26] Túrricse valószínűleg 15. század végén épült templomának mennyezetén ez a felirat olvasható: „Ezenn Ri/tsei : Re : Sz :/ ek: Isten Di:/tsösségére / a maga tulaj/don költsé/gével ez / Urnak / készi/tetett Házat / épittette”, és a tábla sarkában az évszám: 1792.; Egykori feljegyzés is van arról, hogy „1790... Régi Templom ... megujjitottak...”. Lásd DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:323–324.
[27] GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei, Kecskés Péter, szerk. 1984:73.
[28] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:66.
[29] KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977:2.
[30] Szabadtéri Néprajzi Múzeum F. 30.300
[31] A felirat, ha egyáltalán túlélte az épületszerkezeti elemek konzerválását, jelenleg hozzáférhetetlen, mivel a statikailag már kissé bizonytalan festett mennyezetdeszkázat felett a várható szélnyomás és a deszkákra jutó terhelés csökkentése miatt az újrafelállításkor egy haránt irányú pallókból készített merevítés készült, és ez takarja a diadalív gerendájának azt a részét, ahol a felirat van, vagy volt.
[32] Országos Levéltár C 38. (A fordítás Kenéz Győzőnek köszönhető.)
[33] A csarodai templom déli bejárati ajtaja kínálkozik analógiaként, melynek íves felső része és párkányzata pontos megfelelője a mándinak, az ez alatti részen az előbbi helyen két, Mándon csak egy csúcsára állított négyzet ismétlődik koncentrikusan. A négyzetek középpontjában lévő virág mindkét helyen négyszirmú, Mándon azonban gazdagabban díszített. A csarodai ajtószárnyat se tudjuk időhöz kötni, keretének belső ívén egy olyan festés nyomai látszanak, mely egyezik a templom 1642-ben készült díszítőfestésével, az ajtólap belsején pedig két 18. századi vaspánt van. DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:339–340.
[34] Az biztos, hogy a Csengeren és Gacsályon tevékenykedő Felsőbányai Asztalos István, de az 1760-1780 között Tákoson és Lónyán dolgozó Asztalos Lándor Ferenc műhelyéből se kerülhettek ki. (TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:67.)
[35] KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás, 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977:5.
[36] Az építést az Országos Műemléki Felügyelőség Visegrádi építésvezetősége, a múzeum akkori generálkivitelezője végezte.

Miskolc Avasi református templom

Gyulai Éva

A miskolci Avasi református templom festett berendezése a Herman Ottó Múzeumban

A templom 18. századi berendezése – asztalosmunkák

A Miskolc királyi-kamarai mezővárost határoló Avas hegy északi oldalán épült fel az Árpád-kori eredetű, eredetileg egytornyú Szent István-plébániatemplom. Ezt a 15. században gótikus stílusban átépítették és bővítették, majd a 16. század közepén református istentiszteleti hely lett, miután a mezőváros lakosai egyöntetűen áttértek a protestáns hitre. A templomot 1544-ben a török felégette, tornya leomlott, majd 1554-ben a város lakossága harangtornyot emelt a templom mellé.

A templomot a miskolci református hívek többször felújították. Feltehető, hogy az első síkmennyezet már az 1544. évi leégést követően felváltotta a templom eredeti gótikus boltozatos mennyezetét, amely ugyancsak beomlott a pusztítás következtében.

A 18. században több festett asztalosmunkával készült darabbal is bővítették a templom berendezését. 1720-ban készült el a ma is álló szószékkorona, a hangvető festett felirata szerint: „ANNO D[omi]NI 1720. Die 20 Julii.

Ugyancsak a 18. század folyamán építették fel (esetleg bővítették ki) a karzatokat. A céhek tagsága által használt egyik karzat emléktábláján ugyanis ez olvasható:

E kar tsinaltatot 1720ban / A B[ecsületes] N[emes] M[iskolc] timár czeh koltsegen / Renovaltatott is ezen B[ecsülete N[emes] / Czeh költségén az 1778ban.[1]

Az 1770-es években újabb nagyszabású felújításon esett át a templom berendezése. A ma is meglévő kazettás famennyezetet felirata szerint 1778-ban helyezték el, minden bizonnyal a korábbi mennyezet helyett, vagy annak javításaként. A mennyezet téglalap alakú zöldre festett táblákból áll. Nincs forrás arról, hogy valaha ornamentális díszítése lett volna. Az egyszínű kazettás famennyezetet 1982-ben, a templom műemléki felújításakor restaurálták, és az eredeti zöld színt állították helyre.

1781-ben állították fel – a korábbi 1720-ból származó építmény renoválásaként – a karzatokat. Erről emlékezik meg az egykori karzatfeljáró faragott felirata:

An[n]o DO([mini] 1781 die 29 AP[rilis].[2]

A karzatok a templom északi hajójának falához, illetve az oszlopok közé voltak beépítve.[3] Kezdetben a miskolci céhek tagsága, később a református gimnázium diákjai használták az istentiszteleteken, illetve iskolai ünnepélyeken. A karzatok mellvédjét téglalap alakú festett, virágos táblák díszítették.[4] A karzatmellvédre akasztották fel az előkelő Szepessy család ide temetett tagjainak 18. századi templomi zászlóit is.[5]

File: Avasi-ref.templom.karzata.NORDHUNGARIA-INFORMO.2009.3-4. ugyanez: http://epa.oszk.hu/01000/01049/00042/pdf/00042b.pdf

A miskolci céhek jórészt saját költségükön építtették a karzatokat a 18. században. A fennmaradt és múzeumba került műtárgyak azt bizonyítják, hogy festett díszű fafogasokkal, feliratos emléktáblákkal, sőt festett virágokkal díszes énekeskönyv-tartóval is felszerelték őket.

A famennyezet, a szószék, a karzatok mellett padokat, Mózes-széket is készítettek a festő-asztalos mesterek, akik feltehetően helyi illetőségűek voltak, bár a miskolci asztalosok csak 1799-ban alapíthatták meg önálló céhüket a mezővárosban.[6] Az általuk gyártott berendezés egy része, bizonyos átalakításokkal, ma is látható a miskolci Avasi Református Egyház templomában és imatermében.

Az Avasi református templom festett berendezése a Herman Ottó Múzeumban

A templom faberendezését érintő egyik legnagyobb változás 1924-ben következett be, amikor a 18. századi, régimódivá, kevéssé elegánssá, sőt életveszélyessé vált oldalkarzatokat lebontották. A festett asztalosmunkák egy része a lebontást követően került be a helyi múzeumba. A Miskolcon megjelenő Reggeli Hírlap plasztikus leírással idézi elénk az eseményt:

A város felőli részen levő nagy karzat lebontatott […] erre már nemigen volt szükség, s a különben is nehezen megközelíthető és igen kényelmetlen ülést nyújtó, meredeken álló padokkal megrakott karzatot az egyház elöljárósága, nagyon helyesen, lebontatta. […] A kelet felől 2 oszlop közötti karzatot a szűcs céh csináltatta és javíttatta később, [az] 1778. évben. A feliratos tábla igazolja ezt, amely ott volt kiszögezve az oszlopra, alatta fogas, legalól a zsoltáros könyvek számára a kis fali szekrény. A második karzat-rész a lakatosoké, a harmadik a szabóké, a negyedik a tímároké. A csizmadiák karzata eredetileg az a nagy karzat volt, melynek helyén ma az orgona áll, ott is volt a táblájuk kifüggesztve. Ezeknek a nagyon meredek karzatoknak előrészeit zöldre festett és alul kifűrészelt díszű deszkalapok képezték. Jobban megnézve a deszkákat, kiderült, hogy a zöld festés alatt gyönyörű szép magyar motívumú festett virág- stb. díszek nyomai láthatók. Tehát a karzatnak ez a része, éppen úgy, mint lent a templomban még több helyen is meglévő régi padok, széksorok első része, igen szép magyar ízlésű festéssel voltak díszítve, és a rajzokat figyelembe véve, nem lehetetlen, hogy ugyanaz a két miskolci mester: Asztalos Imre és Asztalos István készítették ezeket, akik a múzeumban is látható megyaszói gyönyörű mennyezetet festették 1735. évben. Ugyanezen lebontott karzatról sok érdekes fogas is került le. Régebben nagy divat volt ezeket díszes festéssel, évszámmal és az adományozó nevével ellátni.”[7]

A lebontott karzatok még ép tárgyait a református egyház a templommal és parókiával szomszédos Borsod-Miskolci Múzeumnak ajándékozta 1924-ben. A múzeum felvette őket a szerzeményezési naplóba, a Régiségtár gyűjteményébe R.6145–6155 leltári szám alatt.

KEP_HIV: HOM_Ajandekozasi_naplo_1924


[1] A tábla leltári száma: Herman Ottó Múzeum HOM TGY 53.1565.1
[2] Az Avasi templom egykori karzatfeljárójának homlokgerendáját ábrázoló fényképet közli: NOVOTNY Gyula: Az avasi templom. Miskolc: Avasi Református Egyház. 1982:80.
[3] A fakarzatok építése a legkevésbé költséges, különösebb építészeti átalakítást nem igénylő eljárás volt a templomi férőhelyek bővítésére, ezért az újkorban gyakran éltek vele a középkori eredetű templomok befogadóképességének növelésénél.
[4] NOVOTNY Gyula: Az Avasi templom2. In. Nordhungaria Informo – Északmagyarországi Hír. A „Király Lajos” Eszperantó Baráti Kör tájékoztatója. Miskolc. 4(42-43.) 2009:20–29. http://epa.oszk.hu/01000/01049/00042/pdf/00042b.pdf
[5] GYULAI Éva: Négyesi Szepessy János (†1746) és Zsigmond (†1768) halotti zászlaja a Herman Ottó Múzeum Történeti Gyűjteményében. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 35–36. Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1997:193., 205., 12. kép;
[6] SZENDREI János: Miskolcz város története és egyetemes helyirata II. Miskolcz története 1000–1800. Miskolc–Budapest: Miskolc város közönsége. 1904:574–575.
[7] Reggeli Hírlap, 1924. nov. 1. (Gépelt másolata: A megújhodott Avasi Templom. Herman Ottó Múzeum Történeti Adattára HOM HTD 88.343.59.)

Megyaszó, református templom

Gyulai Éva

A megyaszói református templom festett berendezése a miskolci Herman Ottó Múzeumban

Megyaszó és temploma

A történeti Zemplén vármegye Harangod-vidék nevű kistáján fekvő Megyaszót már a 13. századi oklevelek is említik, azaz Árpád-kori település. 1287-ben Simon és Mog comes családja birtokolta,[1] 1364-ben királyi adományként Czudar Péter pohárnokmester és fivérei kapták meg a királytól.[2] A 14. század végétől a Monaky (Monoki) családé, amely 1392-ben birtokosztályt tesz zempléni uradalmában, többek között Megyaszó faluban.[3] 1409-ben Monaki Miklós és gyermekei, Bálint és Borbála a falu földesurai.[4] A középkor végén is a Monakiak a fő birtokosok. 1521-ben Monaki Tiburcius özvegye, Kerchi Simonné Borbála a földesura Monok, Mihály, Bekecs, Szada és Megyaszó falvaknak.[5] Ugyanekkor, 1520-ban Megyaszó egy része királyi birtok, a tokaji várhoz tartozó uradalom része.[6] A falu már a középkorban két részből állt, 1405-ben Felső-Megyaszón az Isépy, Cselei és Dobi nemesi családoknak volt nemesi birtokrésze.[7]

A kettős királyválasztás idején, illetve a törökkor kezdetén, majd a 16. század közepén Megyaszó egy része királyi birtok, így mindig azé az uralkodóé, vagy annak egyik párthívéé, aki éppen a vidéket, főként a tokaji várat és uradalmat uralja. A tokaji uradalom falujaként birtokosa volt Szapolyai János, Serédi Gáspár, Ferdinánd király híve, illetve Némethi Ferenc tokaji kapitány is.[8] Az 1570-es és 1580-as években is a tokaji vár tartozéka, kamarai birtokként.[9]

Rákóczi Zsigmond 1583-ban kapta zálogba a szerencsi váruradalmat, majd ehhez Hernádnémetit és Megyaszót. Megyaszó egyébként korábban Ifjú Kristóf tokaji várkapitány zálogbirtoka volt, és 1588-ban lett Rákóczi Zsigmondé és fivéréé, Ferencé,[10] így a 17. században Alsó- és Felső-Megyaszó egy része már a szerencsi váruradalom tartozéka, Rákóczi-birtok.[11] A Rákócziaknak köszönhető, hogy a Harangod-vidékre református hajdúkat telepítettek. Megyaszó egyenesen ún. hajdúváros, azaz kiváltságos hajdútelep lett,[12] a 17. században ezért oppidumnak, azaz mezővárosnak tekintették.[13] 1634-ben az országgyűlés is foglalkozott azzal, hogy a zempléni hajdúvárosok, köztük Megyaszó, különleges jogokat vindikálnak maguknak, és nem akarják magukat a vármegyének, sőt földesuraiknak sem alávetni. A hajdúvárosokat az országgyűlés a vármegye fennhatósága alá kötelezte, de a helységek inkább meghódoltak a töröknek, azaz a török birodalom adófizetői lettek, és segítségükkel a törökök 1635-ben súlyos pusztítást vittek végbe Szerencs környékén.[14] II. Rákóczi Ferenc fejedelem harangod-vidéki birtokairól sok hajdút besoroztatott a szabadságharc seregébe, így 1708-ban 62 megyaszói hajdú jelent meg a hadiszemlén.[15] A hajdúszabadságra vall, hogy Megyaszó lakosai szabad menetelű, azaz szabad költözéssel bíró jobbágyok maradtak a török idők elmúltával is. A szerencsi és felsővadászi uradalom 18. század eleji urbáriumában ezt írják a falu lakosairól: mindnyájan jövevények, szabad nekik máshová költözni, dézsma-, robot és egyéb járadékkötelezettségüket, a földesúrral kötött megegyezés alapján, évente egy összegben róják le.[16] A falu (vagy nagyobb része) 1703–1711 között Rákóczi fejedelem birtoka,[17] akinek birtokait, így a szerencsi uradalmat is, a szabadságharc után a Habsburg-kormányzat lefoglalta, csak nővére, Aspremont–Rákóczi Julianna része maradt meg a családnál.

A Monakiak (Monokiak) birtoklása sem szakadt meg a kora újkorban. 1678-ban Thököly Zsigmond (†1677), Thököly Imre bátyja volt Megyaszó birtokosa, akinek egyébként konfiskálták a jószágait. Thököly Zsigmond első felesége, a fiúsított Monoki Zsuzsanna bárónő révén lett birtokos. Felesége apját, Monaki Miklóst 1625-ben II. Ferdinánd emelte bárói rangra. Monoki Zsuzsanna és Thököly Zsigmond lánya, Thököly Zsófia (†1703) bedeghi Nyáry Zsigmondhoz ment férjhez, így lett Nyáry Zsigmond a monoki kastély ura és Alsó-Megyaszó birtokosa.[18] A Rákóczi fejedelemtől és Thököly Zsigmondtól konfiskált birtokokat, köztük Alsó és Felső-Megyaszót, a 18. század elején az uralkodó gróf Illésházy Miklós (1653–1723) kancellárnak adományozta.[19] De Megyaszó 1747-ben már királyi birtok, a tokaji kamarauradalom része,[20] a 19. század elején a Rákócziak örökösei, az Aspremontok, illetve az Andrássy és az Almássy grófi család birtokos a helységben.[21]

Megyaszó katolikus egyházát már a pápai tizedjegyzék is említi, azaz a 14. század elején bizonyosan templom állt és plébánia működött a faluban. A középkorban a Harangod folyócska vidéke az egri egyházmegye zempléni főesperességéhez tartozott, a népes tokaji járás Harangod-völgyi kerületét megyaszainak (később szerencsinek) nevezték. A reformáció gyors térhódításával, a 16. század közepétől a teljesen reformátussá lett Harangod-vidék a zempléni református egyházmegyéhez vagy tractushoz tartozott, azonban a vidék északi része, így Megyaszó is, az egyházkormányzást tekintve, az abaúji református egyházmegye vagy senioratus fennhatósága alá került, és csak az 1799. évi új egyházkerületi beosztás során csatolták vissza a dél-zempléni református egyházmegyéhez, ahol a Harangod-vidék községei egyházlátogatási körzetként a megyaszai vagy harangodi járás tartozékai lettek.[22]

KEP_HIV: HOM.Negativ.47602

A megyaszói református egyház és temploma a 16. század közepi hitújítástól kezdve a reformátusoké maradt, annak ellenére, hogy az ellenreformáció egyik szó szerinti támadását éppen ez a templom szenvedte el 1645-ben. A templomot fegyveres katonák és ferences(?) szerzetesek próbálták erővel megszerezni a reformátusoktól, de a megyaszói asszonyok, más változat szerint női ruhába bújt férfiak, háztartási és egyéb, kezük ügyébe került eszközökkel verték ki Megyaszóról az erőszakos templomfoglalókat.[23] A 18. század elején ismét az a veszély fenyegette a református templomot, hogy a katolikusok elveszik, annak ellenére, hogy az 1681. évi soproni országgyűlés Megyaszót artikuláris helynek, azaz nyilvános protestáns istentiszteleti helynek, templom vagy imaház helyszínének nyilvánította. Az ügyben 1730-ban Józsa István főszolgabíró vizsgálatot indított, amely során a megyaszóiak bebizonyították, hogy a templom őket illeti, hiszen 1615-ben ők építették.[24]

Bár alapos műemléki feltárás mind ez idáig nem történt a templomon, ráadásul a 17. század elején, majd utána többször is, jelentős átépítéseket ért meg az épület, a szentély sokszögű záródása korai alapításra utal, azaz a megyaszói református templom alapjai minden bizonnyal még az Árpád-korig mehetnek vissza.

KEP_HIV: 2012_julius2_4_097

A 16. század közepén a templomot vagy romjait 1615-ben jelentősen átépítették. 1599-ben ugyanis oszmán seregek, köztük tatárok égették fel Megyaszót és környékét. Az újjáépítés emlékeként a templomtorony feljárójában az 1615. április 29-iki dátumot írták fel az átépítést végrehajtó kőművesek, Nagy Mihály és Georg Scholtesz mester. A tornyot azonban csak 1704-ben húzták fel.[25] A templomhoz talán az 1615-ben véghezvitt átépítéssel egy időben építették meg az erődített körítő falat. A 17. századi eredetű szárazon rakott kőkerítés jórészt még áll, itt-ott még a lőrések, sőt az egyik sarokbástya maradványai is láthatók.

KEP_HIV: kőfal.kerítés3; kőfal.kerítés4

A mai is meglévő, a Szentháromság tiszteletére öntött harangot a megyaszói egyház hívei 1702-ben rendelték meg Kassán Johann Michael Schneider neves harangöntőnél.[26] A harangot az 1704-ben elkészült toronyban helyezték el.

Az 1704. évi építkezés a torony mellett bizonyosan kiterjedt a belső berendezés felújítására is, hiszen a festett berendezés attraktív darabja, a szószékkorona hangvetőjének felirata szerint, 1704-ben készült: „Isten Ditsőségére Tsinaltatta e Superlátót n(eme)s Mészáros Márton Diják Medgyasszai Ecclaesianak. Anno d(omini) 1704.”

KEP_HIV: HOM.TGY.53.4715.szószék-hangvető1

Az 1704-ben már toronnyal, sőt haranggal és új szószékkoronával is rendelkező egyhajós református templom bizonyára megsérülhetett 1713-ban, akkor ugyanis földrengés rázta meg a falut és környékét. A földmozgás nyomán – Zemplén vármegye monográfusa, Szirmay Antal szerint – a megyaszói szőlőtermő dombok leomlottak (subsederunt), de Szirmay a templom sérüléseiről nem tesz említést.[27] Ennek ellenére szinte bizonyos, hogy a templom 18. század első felében lezajlott felújítását a földrengés is siettette, így a festett mennyezet 1735. évi megrendelése és beépítése a földrengést követő felújításhoz kapcsolódhat. Erős a valószínűsége, hogy már az 1615. évi újjáépítés során a középkori boltozatos mennyezet helyett az egyszerűbb technikával megépíthető síkmennyezetet építették be, így a festett kazettákat már ennek helyébe erősíthették fel. Kérdéses, hogy karzat is készült-e 1615-ben, vagy pedig csak 1735-ben készíttették újonnan a festett famennyezethez illő karzatot.

Az 1735-ben felszerelt festett famennyezet nagyméretű főtábláján megörökítették a korabeli megyaszói egyházi, és –mivel a falu lakossága nagyrészt református volt – ezzel együtt a falu elitjének névsorát: a prédikátor, azaz református lelkész Selyebi János, az iskolamester Zelei(?) Ábrahám volt,[28] a falu elöljárói pedig: nemes Szabó János hadnagy, minden bizonnyal a nemesi közösség vezetője, az [uradalmi] ispán: nemes Cserháti János. A helység mezővárosi jellegét jelzi, hogy tanácsa, azaz önigazgatási testülete volt 12 választott taggal és bírával (Bíró N. János), illetve nótáriusa (jegyzője) is volt, név szerint Mádi János, aki a tábla szövegét is megfogalmazta:[29]

KEP_HIV: HOM.TGY.53.4717.főtábla

1800-ban egy Bede Pál nevű festő-asztalost („asztalosmeistert”) bízott meg a megyaszói eklézsia a templom padjainak, karzatának és a szószékkoronájának felújításával.[30] Kérdés, hogy mit takart a felújítás? Nem dönthető el, hogy a karzattáblák és a szószékkorona kék árnyalatú átfestése ekkor történt-e. Annyi bizonyos, hogy az 1704-ben felállított szószékkoronát „felújították”, azaz eredeti díszes vörös, zöld, sárga ornamentális festését kékes árnyalatú színnel átfestették, eltüntetve ezzel színekben és ornamentikában pompázó eredeti festését. Az átfestést a hangvető eredeti, 1704. évi emlékfeliratát eltüntetve, szöveggel is dokumentálták: „Készült 1704-dik Esztendőben Megújítatott 1800-ik Esztendőben Asztalos Maist(er) Bedé Pál által.[31] KEP_HIV: Szabadfalvi.12.kép.felirat.1800

A megyaszói templom festett berendezése a miskolci Herman Ottó Múzeumban

Az 1704-ben, illetve 1735-ben felállított és 1800-ban felújított berendezés újabb kori, végleges sorsát a templom 19. századvégi átépítése határozta meg. A berendezés közgyűjteményi elhelyezésének részletes történetét Szabadfalvi József monográfiájának A táblák útja a templomból a múzeumba című fejezetében közli.[32]

A szűknek bizonyult templom bővítését a 19. század legvégén határozta el a református gyülekezet, s a kor szabályainak megfelelően, szakemberekhez fordultak az ügy érdekében, mégpedig a legilletékesebb fórumhoz, az 1881. évi XXXIX. tc. által létrehozott Műemlékek Országos Bizottságához, amely a magyar műemlékvédelem első hivatalos szerve volt. A Bizottság 1899. szeptember 29-ikén tárgyalta a megyaszóiak templombővítésre és a berendezés megújítására vonatkozó kérelmét, valamint a helyszíni szemlére kiküldött Sztehlo Ottó jelentését, aki ekkor még csak a korhadt karzat és famennyezet kicserélését javasolta. A templom átépítéséről egyelőre lebeszélte a megyaszói reformátusokat. A Műemléki Bizottság ugyanakkor felhívta az Iparművészeti Múzeum figyelmét a feleslegessé váló, 1735-ből származó „magyar díszítő stílben” készített templomi berendezésre.[33]

A megyaszóiak azonban ragaszkodtak a templombővítéshez. Az 1890. november 4-iki egyháztanácsi ülésén úgy határoztak, hogy egy 14 méteres kereszthajóval szélesítik ki a meglévő épületet, és elfogadták a felújításra vonatkozó mérnöki tervet is.[34]

KEP_HIV: Egyháztanács.jkv.1899.nov.4.Megyaszó.ref.irattár

A munkálatok végül Sztehlo Ottó műépítészeti terve alapján 1901-ben meg is kezdődtek. A kivitelezéssel Melocco Pétert bízták meg, s erről Zombori Gedő megyaszói református lelkész a Műemléki Bizottságot is értesítette. A megújított templomot 1902-ben szentelték fel.[35]

KEP_HIV: Zsilinszky.államtitkár.levele.1900.dec.19.Megyaszó.ref.irattár

A régi mennyezet és karzat – a korabeli levelezés tanúsága szerint – nemcsak korhadtsága miatt nem felelt meg a továbbiakban, hanem mert a bővítéssel együtt az épületet korábbi, boltozatos formájára kívánták visszaállítani. A festett famennyezet művészeti és történeti értékeinek egyébként tudatában voltak a döntéshozók. Ezt igazolja a Vallás- és Közoktatási Minisztériumnak a református püspökhöz írt levele, amelyben Zsilinszky Mihály államtitkár, a Műemlékek Országos Bizottsága építészére, Sztehlo Ottóra hivatkozva azt írja, hogy a megyaszói református templom művészeti értékét egyrészt festett famennyezete, másrészt egykori szentélyének a nyolcszög négy oldalával záródó középkori apszisa jelenti.[36] Az átépítésénél megőrizték a középkori szentélyt, és a hajót két oldalról bővítették.

A festett mennyezet és karzat mellvédjének további sorsa igen tanulságos. Értékei ellenére úgy tűnik, Európa egyik legkorábban, 1872-ben alapított országos gyűjtőkörű Iparművészeti Múzeuma nem tartott igényt a templomi berendezésre, amelyet a lebontás után a megyaszói iskola egyik helyiségében raktak le.[37] Végül a nem sokkal korábban, 1899-ben alapított Borsod–Miskolci Múzeum, illetve fenntartója, a Borsod–Miskolczi Közművelődési és Múzeum Egylet nyújtotta be igényét a műtárgyakra. Az Egylet választmányának 1901. október 21-ikén Soltész Nagy Kálmán elnökletével tartott ülési jegyzőkönyve szerint a megyaszói templomberendezés tartozékait még nem szállították be a múzeumba, ugyanakkor megbízták a választmány egyik tagját a beszállítás elvégzésével. A jegyzőkönyv tanúsítja, hogy a múzeum-egyletnek miért volt olyan fontos a megyaszói templom mennyezet: készítői, a miskolci festő-asztalosok miatt, ugyanis „miskolci vonatkozású műipari tárgynak” tekintették.[38] KEP_HIV: HOM. HTD. 53.4508.1b.BMKE.jkv.1901.okt.21.2.oldal

1735-ben, amikor a megyaszói mennyezet és karzat készült, Miskolcon még nem működött asztalos céh. Az egyik kazetta felirata, amelyen a készítők megörökítették nevüket igazolja, hogy a 18. század első felében is dolgoztak festő-asztalosok Miskolc kamarai mezővárosban, így a megyaszói berendezés iparművészeti értékein túl a miskolci kézműipar-történetnek is fontos emléke. KEP_HIV: HOM.TGY.53.4716.felirat

Az 1901-ben a Borsod–Miskolci Múzeumba került berendezést rögtön felállították a múzeum Papszer utcai épületének nagytermében. A tárgyak kiállítását – az elődök példája nyomán – ugyancsak felirattal örökítették meg az egyik mennyezetkazetta hátoldalán.[39] A felirat azt jelzi, hogy a festett táblák „restaurálása”, vagy inkább átfestése is megkezdődött, illetve folytatódott, hiszen 1800-ban (esetleg később is) már átpingálták a berendezést. KEP_HIV: HOM.TGY.53.4718.M.felirat1

A múzeum Papszer utcai épületének, az egykori iskolának nagytermében rekonstruált templomi enteriőr az új múzeum egyik attrakciója lett. A gyűjtemény 1902. évi múzeumi vezetője (A Borsod–Miskolci Múzeum ismertető katalógusa) így ír erről:

A földszinti nagyterem karzatára fölmenve, a mennyezeten köröskörül láthatók a megyaszói régi ev. ref. templom festett deszkamennyezetének maradványai, az eredeti kazettázott, vagyis négyzetes mezőkbe való beosztásnak megfelelő elhelyezésben. A terem hosszirányban jobb- és baloldalon egy-egy sorban 11-11, a végein pedig két-két sorban 19 és 20, összesen 61 négyzetes díszítmény. Ugyancsak a templomi karzat mellvédjének deszkára festett díszítményei a bejárattal szemközt, itt is a karzat mellvédjére erősíték. A templomi szószék hangfogója szintén eredeti helyzetéhez hasonlólag, a karzat egyik szöglete alá van erősítve. Az a két tábla pedig, melyeken a felavatás egykorú feliratai olvashatók, a mennyezet alatt, a terem két végfalának közepére vannak erősítve.[40]

A megyaszói festett berendezés viszonylagos épségben vészelte át a két világháborút. Az 1953-tól kezdődő múzeumi újraleltározáskor jórészt hiánytalanul nyilvántartásba vették a tárgyakat. A famennyezetet, a karzatdeszkákat és a szószékkoronát az 1960-as években ismét felállították a Borsod–Miskolci Múzeum jogutódjának, a miskolci Herman Ottó Múzeumnak kiállításán.[41]

KEP_HIV: HOM.Negativ.11198, 11199, 11200, 11201, 11202, HOM.Negativ.8662.szószék (6 db fotó)

1951-ben, majd 1968-ban Tombor Ilona monográfiája irányította a figyelmet a megyaszói festett asztalosmunkákra.[42] Nem sokkal később, a nagyközönség is megismerhetett néhány darabot a berendezésből.

1969. május 4. és szeptember 22. között Hofer Tamás Székesfehérváron, a Csók István Képtárban országos kiállítást rendezett a magyarországi festett asztalosmunkákból, ahol a megyaszói mennyezet- és karzatkazettákat is kiállítottak. A kiállítási katalógus tanulmányában Hofer a miskolci festő-asztalosok megyaszói munkáit egyértelműen a gömör-miskolci emlékcsoporthoz sorolta, és a miskolci asztalosok műhelyét és művészetét a magyarországiak között előkelő helyen említette.[43] A székesfehérvári kiállítás alkalmával a Budapestre, majd Székesfehérvárra szállított műtárgyak közül három karzattábla 2011-ig a Néprajzi Múzeum raktárában várta, hogy visszakerüljön Miskolcra, a Herman Ottó Múzeumba.[44]

A Néprajzi Múzeum raktárában maradt karzatdeszkák megőrizték a műtárgyak 20. század eleji állapotát, azaz nem estek át az újabb múzeumi restaurálás processzusán. 1975-ben ugyanis a Herman Ottó Múzeum vezetése megbízta Seres László festő-restaurátort, hogy hozza rendbe a műtárgyakat, javítsa ki az 1902. évi, asztalos által végzett „restaurálás” hibáit. A művész a konzerváláson túl esztétikai helyreállítást is végzett, saját szavaival élve: teljesen „átfestette” a táblákat, azaz szinte új alkotásokat hozott létre.[45]

2011–2012-ben Bánfalvy Ferenc, famunkákra specializálódott restaurátor újabb, a műtárgyvédelem mai követelményeinek is megfelelő konzerválást és restaurálást hajtott végre a műtárgyakon. A szószékkoronán sikerült feltárnia és konzerválnia az 1702. évi festést, a mennyezet- és karzattáblákról pedig eltávolítani a durvább átfestéseket.

A Megyaszói Református Egyházközség 19. század pecsétje

A megyaszói festett mennyezet- és karzattáblák ábrázolásai feltehetően hatottak a helység népművészetére, vizuális kultúrájára. Ennek egyik bizonyítéka a református egyház által a 19. század első negyedében használt pecsétnyomó ábrája, amelyre egy cserepes szőlőtövet véstek, amely karóra kúszik fel; ikonográfiája feltűnően hasonlít az egyik kazetta szőlőtő-kompozíciójához.

KEP_HIV: Megyaszó.ref.egyház.pecsét.karzatdeszka


[1] SZENTPÉTERY Imre–BORSA Iván: Az Árpádházi királyok okleveleinek kritikai jegyzéke II./2–3. 1272–1290. (MOL kiadványai, II. Forráskiadványok 9.) Budapest, 1961:388. (3468. sz)
[2] I. Lajos, 1364. febr. 11. oklevele. Magyar Országos Levéltár Mohács előtti Gyűjtemény MOL Dl 5284
[3] FEJÉR, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. Tom. X. Vol. 2. Budae, 1834:90.
[4] Magyar Országos Levéltár Mohács előtti Gyűjtemény MOL Dl 9391
[5] Magyar Országos Levéltár Mohács előtti Gyűjtemény MOL Dl 75993
[6] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 89/4
[7] VENDE Aladár: Zemplén vármegye községei. In. Magyarország Vármegyéi és Városai. Borovszky Samu, szerk. Budapest: Apollo Irodalmi Társaság. [1908]
[8] A tokaji várhoz tartozó jószágok összeírása, 1564. Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 89/2
[9] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 97/23–24
[10] FALUSSY József: A „szerencsi” Rákóczi. (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 27.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1989:348.
[11] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 26/14; 25/48
[12] GALUSKA Imre: Vázlatok a Harangod-vidék református egyház történetéhez. (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33–34.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1996:624–627.
[13] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 84/71 (1674); 106/26 (1694); 93/31 (1696)
[14] REISZIG Ede, ifj.: Zemplén vármegye története. In. Magyarország Vármegyéi és Városai. Borovszky Samu, szerk. Budapest: Apollo Irodalmi Társaság. [1908]
[15] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 84/71 (1674); 106/26 (1694); 93/31 (1696)
[16] [h]ujus loci incolae, omnes advenae, migrare possunt alio, iuxta beneplacitum ac pro omni obligamine decimis, laboribus ac daciis, secundum conventionem initam, solvent annue 210 fl. Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 44/9
[17] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 41/52–53–54/a; 44/9
[18] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 84/71 (1874); 26/4 (1689), 8/16a (1674–1677); 86/4 (1698); 93/31 (1696); 104/50 (1703)
[19] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 24/5 (18. sz. e.); 49/12 (1718)
[20] Magyar Országos Levéltár E 156 Urbaria et conscriptiones MOL UeC 81/11
[21] SZIRMAY, Antonius: Notitia topographica, politica inclyti comitatis Zempleniensis. Budae, Typis Regiae Universitatis Pestanae, 1803:230.
[22] GALUSKA Imre: Vázlatok a Harangod-vidék református egyház történetéhez. (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33–34.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1996:623–624.
[23] REISZIG Ede ifj.: Zemplén vármegye története. In. Magyarország Vármegyéi és Városai Borovszky Samu, szerk. Budapest: Apollo Irodalmi Társaság. [1908]; SZABADFALVI József: A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből. (Borsodi Kismonográfiák 9.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1980:8. http://mek.oszk.hu/09200/09255/09255.pdf
[24] GALUSKA Imre: Vázlatok a Harangod-vidék református egyház történetéhez. (A Herman Ottó Múzeum Évkönyve 33–34.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1996:632.; REISZIG Ede ifj.: Zemplén vármegye története. In. Magyarország Vármegyéi és Városai Borovszky Samu, szerk. Budapest: Apollo Irodalmi Társaság. [1908]
[25] SZABADFALVI József: A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből. (Borsodi Kismonográfiák 9.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1980:7–9. http://mek.oszk.hu/09200/09255/09255.pdf
[26] PATAY Pál: Zempléni harangok. (Officina Musei 18.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 2009:51.
[27] Anno 1713. Collibus oppidi megyaszó terrae motu subsidentibus… SZIRMAY, Antonius: Notitia topographica, politica inclyti comitatis Zempleniensis […] Anno 1713. Terrae motu colles aliquot vitiferi Megyaszoviensium subsederunt. Budae, Typis Regiae Universitatis Pestanae, 1803:171. 230.
[28] Megyaszón már a 17. század elején is működött református iskola, tanítója Alsó-Dobszán is oktatott 1609–1614 között Lásd: DIENES Dénes: Minthogy immár schola mestert tartanak: Református iskolák Felső-Magyarországon. 1596–1672. Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei, Sárospatak, 2000:13. (Acta Patakina, 4.)
[29] Feliratos főtábla a famennyezetről. Leltári száma: Herman Ottó Múzeum HOM TGY 53.4717
[30] SZABADFALVI József: A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből. (Borsodi Kismonográfiák 9.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1980:10. http://mek.oszk.hu/09200/09255/09255.pdf
[31] SZABADFALVI József: A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből. (Borsodi Kismonográfiák 9.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1980:12. kép http://mek.oszk.hu/09200/09255/09255.pdf
[32] SZABADFALVI József: A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből. (Borsodi Kismonográfiák 9.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1980:12–20. http://mek.oszk.hu/09200/09255/09255.pdf
[33] „Az 1735-ből származó magyar díszítő stílben festett régi karzat- és mennyezet helyébe a hitközség újat kíván állítani, és a régi maradványokat szeretné értékesíteni [...] amennyiben az [Iparművészeti Múzeum Igazgatósága] az iparművészeti múzeum gyűjteménye számára a múlt századi festett maradványokra reflektálni kíván, ez ügyben közvetlenül a megyaszói ev. ref. hitközséghez fordulni szíveskedjék […] A templomot Sztehlo Ottó műépítész megvizsgálta, s a hitközség, az egyház és templomnak a tervezett kibővítéséről elállván, a megújítási munkálatokban csupán a korhadt karzat- és famennyezetet kiváltására fog szorítkozni.” Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tudományos Főosztály, Gyűjteményi Osztály, Tudományos Irattár (MOB) 190/1899 (1899. szept. 29.)
[34] Megyaszói Református Egyház 1890. november 4-iki egyháztanácsi ülésének határozata a templom kibővítéséről. Megyaszói Ref. Egyház Irattára, Egyháztanácsi jegyzőkönyvek
[35] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tudományos Főosztály, Gyűjteményi Osztály, Tudományos Irattár (MOB) 28/1901; 245/1901, 459/1902
[36] „[a] műemlékek országos bizottsága […] jelentése szerint Sztehlo Ottó bizottsági műépítész által megvizsgáltatta a kérdéses [megyaszói] templomot, melynek magyar ízlésű… famennyezete és karzatának kazettáin kívül egyedül ritka nevezetessége az élére állított ½ nyolcszögű apszis, ennek műtörténeti szempontból való fenntartása kívánatos.” Zsilinszky [Mihály] vallás- és közoktatási államtitkár református püspökhöz írt levelének másolata (Budapest, 1990. dec. 19.): Egyháztanácsi jegyzőkönyv, 502–503. Megyaszói Ref. Egyház irattára
[37] „A lebontott régi mennyezetnek 18. századból eredő magyar decorativ stylben festett betétei az iskolaépület egyik helységében raktároztattak.” Sztehlo Ottó jelentése a Műemlékek Országos Bizottságnak (MOB). Budapest, 1901. jún. 22. Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tudományos Főosztály, Gyűjteményi Osztály, Tudományos Irattár (MOB) 63/1901
[38] A megyaszói egyház által múzeumunknak ajándékozott miskolci vonatkozású műipari tárgyak (karzatrész, mennyezet-darab) még ez ideig sem érkezvén be, Petró József m. b. e. megbízatott, hogy ezen tárgyak beszállítására nézve intézkedést tenni szíveskedjék. Herman Ottó Múzeum Történeti Adattára HOM HTD 53.4501.1.
[39] „Ezen Mennyezetrészeket a B. miskoczi Múzeumnak ajándékozta a megyaszói ev. ref. egyház 1901-ben. Felrakta Kiss Lajos ev. ref. főgym. tanár úr terve szerint Marton Sándor miskolczi asztalos mester 1902. március hóban. Petró József múzeumi elnök és Molnár József múzeumőr urak felügyelete alatt. A festést javította Schützel László festő. 1902. március 12.” Herman Ottó Múzeum HOM TGY 4717.
[40]  Idézi: SZABADFALVI József: A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből. (Borsodi Kismonográfiák 9.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1980:17. http://mek.oszk.hu/09200/09255/09255.pdf
[41] Herman Ottó Múzeum Negatívtár 11198–11202., 8662
[42] TOMBOR Ilona. Borsodi festett asztalosmunkák. Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi–Történeti Tudományok Osztályának Közleményei II/1. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1951: 83–85.; TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:50–52., 9. kép
[43] 1735. Megyaszó (Borsod-Abaúj-Zemplén m.) részletek a református templom festett mennyezetéből, Miskolcon lakó Asztalos Innre és Asztalos István munkája. […] Miskolc, Herman Ottó Múzeum. HOFER Tamás: Festett táblák 1526–1825. A magyar népművészet évszázadai 1. Székesfehérvár: Fejér megyei Nyomda. /Az István Király Múzeum közleményei./ 1969:19. 14. http://mek.oszk.hu/08800/08843/08843.pdf
[44] A Néprajzi Múzeumban maradt hat karzatmellvéd tábláról Szabadfalvi József sem tudott tanulmánya megírásának idején. Lásd: SZABADFALVI József: A megyaszói festett asztalosmunkák 1735-ből. (Borsodi Kismonográfiák 9.) Miskolc: Herman Ottó Múzeum. 1980:40. http://mek.oszk.hu/09200/09255/09255.pdf; Vö.: Hoffmann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója és dr. Zádor Tibor megyei múzeumigazgató (Miskolc, Herman Ottó Múzeum) levelezése a megyaszói festett táblák és egy régi festett láda Néprajzi Múzeumbeli ideiglenes elhelyezéséről. Budapest, 1969. dec. 13. és 1970. jan. 26. Néprajzi Múzeum Irattára EAD-1/A NMI-1243/69; 71/1969/70
[45] Célom az eredeti forma- és színvilág lehető legteljesebb visszaállítása volt, ezt nagyrészt a motívumok teljes átfestésével tudtam elérni. Seres László restaurátor: A megyaszói templom famennyezetének restaurálás dokumentációja c. kézirata. Miskolc, 1974. aug. 25. Herman Ottó Múzeum Történeti Adattára HOM HTD 76.495.1.

Sóly, református templom

Sóly község temploma az Árpád-korban épült. A török hódoltság idején megrongálódott épületet 1706-ban állították helyre, majd ezt követően is többször átépítették. A hajóhoz keletről egyenes záródású szentély, nyugatról torony kapcsolódik.

A templom festett berendezésére Fittler Kamill, az Iparművészeti Múzeum munkatársa figyelt fel 1893-ban. Jelentése nyomán a múzeum tárgyalásokat kezdett az egyházközséggel a berendezés megvásárlásáról. Mivel a karzat, a mennyezet és az apszis fala mentén elhelyezkedő balusztrád meglehetősen rossz állapotban volt, a sólyiak hajlottak annak átengedésére, amennyiben a múzeum hozzájárul az épület renoválásának és egy új karzat felállításának költségeihez. A kultuszminisztériummal és az egyházközséggel folytatott ismételt egyeztetést követően a múzeum 200 forintot ajánlott fel, amelyet az egyházközség elfogadott, s így 1894. szeptember 9–12. között Fittler Kamill személyes felügyelete mellett sor kerülhetett a faberendezés bontására. A múzeumba szállított tárgyakat utóbb az Üllői úti palota első emeleti kiállításának ún. „magyar termében” állították fel, ahol a mai napig látható.

A múzeumi rekonstrukcióhoz azonban nem használták fel valamennyi festett töredéket, a karzat jelenlegi formája ezért jelentős mértékben eltér eredeti szerkezetétől. A festett balusztrádot beérkezése után be sem leltározták, annak elemei később a sokáig szintén az Iparművészeti Múzeumban őrzött mezőcsáti karzat darabjai közé keveredtek, és azokkal együtt kerültek át 1970-ben a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. Azonosításuk csak a közelmúltban történt meg.

Tök, református templom

A községben 1621-től létezett református gyülekezet, de legkorábbi templomukról keveset tudunk. A 18. század első felében már állt egy kisebb épület, amelybe a később múzeumba került festett famennyezet készült 1740-ben. A templomot 1784-ben megnagyobbították, belül karzatot emeltek, amelyhez a korábbi mennyezetdeszkákat is felhasználták. A nyugati homlokzathoz kapcsolódó torony 1802-ben, a déli oldalhajó 1863-ban épült.

Az egykori festett mennyezet megmaradt darabjait a töki gyülekezett 1899-ben ajánlotta fel megvételre az Iparművészeti Múzeumnak. 2010-ben templom legutóbbi felújításának alkalmával azonban a múzeumban őrzött eredeti kazetták nyomán elkészíttették a famennyezet másolatát.

Merenye, református templom

Zentai Tünde

A merenyei református templom szószéke

Az 1781-ben datált késő barokk templom nyugat–keleti tájolású. A 11×16 méter alapterületű, egyenes záródású templomhajó keleti végéhez ívelt vonalú fél attikákkal zömök torony csatlakozik. Téglafalának oldalain három-három, a végén pedig egy boltíves ablak nyílik. Két bejárata van: a torony felől és az északi oldalon, ami 1949-ben került mai helyére a déli fal közepéről. A szimpla borítású, csak alulról deszkázott födémgerendákon és a padlástérben elhelyezett mestergerendán függesztőműves, két állószékes tetőszerkezet nyugszik, műpalával fedve. Kiugró, húsz méter magas tornyán nyolcszögletű, kúp alakú bádogsisak ül, tövében négy fiatoronnyal. Egy száz és egy kétszáz kilogrammos harang függ benne, mindkettőt a pécsi Ruepprecht-műhelyben öntötték, 1909-ben, illetve 1925-ben.[1] A „templom gombjá”-ból napsugaras árboc nyúlik az ég felé a reformátusok csillagával. A toronytest erőteljes párkányokkal három szakaszra tagolt. Földszinti részén található az utcai bejárat boltöves ajtaja, fölötte egy félkör alakú, a torony derekának elején egy kerek, fölső szintjén pedig négy boltíves nagyablak kapott helyet. A sárgára meszelt homlokzatok valamennyi felületét tükrös vakolat falsávok díszítik.

A fehér falú templombelsőre festett deszkamennyezet borul, alatta huszonhét, két oldalon elhelyezkedő pad sorakozik, valamennyi a templom nyugati végének közepén álló szószék és az úrasztala felé fordítva. Az épülettel egyidősnek látszó padok igényesen dolgozó asztalos művei. A katedra viszont egyszerű, téglaalapú, 1949-ben készült pulpitus, észak felőli följáratánál egy rövid mellvédes, födetlen papszékkel, másik oldalán a gondnokok hasonló rövid padjával.[2] Az úrasztala egy – templomban szokatlan – Thonet bútordarab, kerek fehér márványlapján fölirattal:

„BIRÓ JÁNOS ÉS DOMJÁN KATA/ BUZGÓSÁGÁBÓL 1888. aug. 15.”

A templom keleti végében terjedelmes, fából készült karzat emelkedik. A közlekedőterek padlóját részben öntött beton, részben színes műkőlapok képezik, a padsorok talpgerendáinak közét pedig régi nagyméretű, négyszögletes téglákkal burkolták.

A templom faelemeinek többségét – a mennyezetet, a kórus homlokzatát és alját, a padelőlapokat és az elszállított szószéket – színpompás festett, faragott díszek ékesítik. Az iménti rövid leírás a templom jelenlegi állapotát tükrözi, mely kisebb-nagyobb átalakítások eredménye. A legföltűnőbb változás 1949-ben történt, amikor az épületet tatarozták, és alapvetően átrendezték a bútorokat.[3] A villanyt 1958-ban vezették be.[4] Az 1980-as években ismét esedékessé vált a renoválás, és az ekkor már Merenyét is magába foglaló Szigetvári Társegyházközség presbitériuma 1984. július 15-én döntést hozott a templom fölújításáról. Bayer József kisiparossal elkészíttették a költségvetést, amely 522.950 forintra rúgott, és az Országos Műemléki Felügyelőséghez fordultak támogatásért. A kérvényt Benkó Balázs lelkész fogalmazta meg, s leírta benne, hogy az ötvenhét fős merenyei gyülekezetnek van hatvanezer forintja, amelyet Szigetvár megtold tízezerrel. Minden bizonnyal az összegek közti különbségből is fakadt, hogy a renoválás, mely főleg az épületszerkezeti, homlokzati elemekre terjedt ki, csak 1995-ben ért véget.[5]

A mennyezet és a berendezés javítását, restaurálását több mint tíz éve tervezik, 2001-ben elkészült az építészeti és restaurátori szakvélemény,[6] ám a munka még hátravan. A „gondos gazda” létét csak a templom előtti két óriási vadgesztenyefa kivágása[7] érzékelteti.

A festett templombelső

A merenyei „szent ház” – minden átalakítás ellenére – a Szigetvidék legépebben fönnmaradt hímes temploma. Benne található a legtöbb eredeti festett asztalosmunka, őrzi a keletkezés évszámát (1781) és az alkotó Nagyváty Ferenc asztalos nevét is. Nincs pontos leírásunk arról, hogy nézett ki a templom, amikor építették, a régi följegyzések, a szakszerű megfigyelések, a helyi elbeszélések és a korabeli párhuzamok alapján főbb tulajdonságai mégis kikövetkeztethetők. Biztosan tudjuk például, hogy 1949 előtt a berendezés a református hagyományoknak megfelelően centrális elvű volt. Legfontosabb darabjai, a szószék – átellenben a déli oldalbejárattal –, az úrasztala és a Mózes-szék a templom középső terében helyezkedtek el, a négy tömbbe foglalt, egymással szembenéző padsorok hozzájuk igazodtak. A kórust bontatlan, egyenes vonalú mellvéd határolta, nem állt rajta sem harmónium, sem orgona, és másutt lehetett az asztalosmester névtáblája is.

A mennyezet

A templomba lépve úgy érezzük, a csillagos ég borul fölénk. A 129 négyzetméteres kobaltkék deszkamennyezetet négyzethálós farács díszíti és osztja álkazettákra. Takaróléceinek széle vörös, akárcsak a templomi bútorzat minden párkánya és színezett szegélye. A négyszögletű rekeszek közepét egy-egy festett csillag foglalja el, nyolcágú formái plasztikus hatásúak, mert felezett sugaraikon piros és fehér szín váltakozik. A mennyezet hátsó végén minden második mezőbe sablonnal festett virágcsokor került, oldalain pedig keskenyebb, dekoráció nélküli táblák sorakoznak.

A mennyezet közepén egy hatalmas, 1781-ben készült föliratos tábla örökíti meg a templomépítés emlékét. Alakja karéjosan lesarkított téglalap, amelyet dúsan tagolt, faragott, barokk keret övez. A díszfoglalat virágait, rozettáit, indáit, és csigás kagylóit vörös, kék, zöld és arany utánzatú sárga színekkel is kiemelték. A írásmezőben az alábbi, háromféle, lefelé kisebbedő, vörös nagybetűkkel festett sorok olvashatók:

EZ ATEMPLOM
ÉPÜLT A FELSÉGES MA
RIA THERÉSIA TSÁSZÁRNÉ
NAK S APOSTOLI KIRÁLY
ASZSZONYNAK ÉS AFELSÉGES
IIJOSEF TSÁSZÁRNAK KE
GYELMES ENGEDELMEKBŐL
MÉLT GROFF SIGRAIJ KÁROLY
FŐ ISPÁN TEK TALLIÁN GÁBOR
VITZE ISPÁN ÉS SÁGI DÁNIEL
FŐ BIRÓ URAK IDEJÉBEN[8]
KAZI PÁL PREDIKÁTORSÁGÁBAN
MERENYEI JOSEF KURA
TORSAGÁBAN TSULAK
MÁRTON ÖREG BÍROSÁGÁBAN
1781DIK ESZTENDŐBEN

A merenyei templom föliratos mennyezettáblája 1781-ből
Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum SZNM-MNÉA-CD-269/894.
Deim Péter felvétele, 2006

A szöveg alatt festett záró motívumként, szép, sokszínű, tulipános, indás virágtő nyújtózik. A feliratos táblát határoló tizenkét kazetta díszítése igényesebb a többinél: mindegyikbe egy-egy faragott, hatrészes dupla rozettát illesztettek, szirmaikat kék, vörös, fehér és sárga színekkel ékesítve.

A mennyezet sötétkék alapja egyenetlen, az átfestések eredményeként világosabb és sötétebb foltok tarkítják. Hosszanti vonalhálóként tűnnek elő rajta a deszkaszélek, mert az egyrétegű födémborítás miatt az illesztési hézagokat megtölti a padláson felgyülemlő szennyeződés.

A kórus

A templom keleti végében fából készült tágas karzat emelkedik. Keresztirányú tartógerendáit az oldalfalakba ágyazták, harminchárom négyzetméteres felületét deszkakorlát határolja, feljáró nyílását a délkeleti sarok padlójába vágták, amihez derékszögben megtört vonalú falépcső vezet. A kórus alja kazettás, és ugyanolyan sötétkék alapra festett csillagok díszítik, mint a mennyezetet. A kilenc méter hosszú mellvéd egyszerű, kilenc mezőt magában foglaló, keretbetétes szerkezete álló deszkákból készült, nincs orsókorlátja, de még hangsúlyos párkánya sem. A díszítést a világosszürke táblák közepére festett szolid patronos virágcsokrok és a csipkés szélű alsó szegődeszka képviselik. Három középső elemét egy-egy csillag különbözteti meg a többitől.

A karzatot jelentős mértékben átalakították. Hiányoznak alátámasztó oszlopai, korlátját pedig – valószínűleg 1949-ben – megbontották, és balkonszerű kiugróval bővítették, hogy helyet biztosítsanak a harmóniumnak. E kicsi, négyszögletes faerkély vázának betéteit olcsó farostlemez alkotja. Homlokzata közepén helyezték el azt a szép címerpajzs alakú táblát, melyen a berendezés alkotója megnevezte magát:

NAGYVATI
FERENTZ
SIKLOSIASZ
TALOS
KÉSZI
TETTE

A templombelső második föliratát tartalmazó elem a szószékhez és a királykazettához hasonló remekmű. Dúsan faragott, áttört, sárgával, vörössel és zölddel színezett foglalatának alját egy virágcserépből kiágazó akantuszos, csigásvégű leveles kompozíció alkotja, amelybe duplakeretű, indákkal szegélyezett, csipkés pártával záruló, vörös betűs, fehér írásmező ékelődik.

A szószék, a táblák és a padok igényes asztalosmunkáit elnézve, úgy tűnik, mintha a kórus nem ugyanannak a mesternek a műve lenne, bár az is elképzelhető, hogy a kis eklézsia nem tudott több pénzt ráfordítani. Megjelenését és stabilitását az átalakítás előnytelenül módosította. Alja föltehetően a tartóoszlopok eltávolítása következtében – melyeket négy födémbe rögzített vonóvas hivatott pótolni – mintegy négy-öt centiméterrel meg is süllyedt.

A padok

A kétszázharminc helyet biztosító templomi „székek” két összefüggő padsorból állnak. A vastag ülő- és hátlapból álló bútorok szélső deszkalábát a hosszanti talpgerendába csapolták. A támlák tetejére ferde könyöklőlapot szögeltek. A padok külső végét kékre festett, barokk jellegű tölgyfa padfő határolja, melynek körvonalait díszesen tagolták, és a támla rögzítésénél kívülről egy szépen formált rátéttel is megerősítették.

Az északi padfők sora
Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum SZNM-MNÉA-CD-269/904.
Deim Péter felvétele, 2006

A déli padsor mellvédjének részlete
Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum SZNM-MNÉA-CD-269/903.
Deim Péter felvétele, 2006

Padhomlokzatok az úrasztalával
Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum SZNM-MNÉA-CD-269/905.
Deim Péter felvétele, 2006

A padsorok elejét határoló fenyőfa „előpadok” keretbetétes szerkezetűek. A zöldeskék keretmű tükreit világosszürkére, bélleteit és hornyolt párkányát vörösre festették. A hat nagy és a keskenyebb szélső mező közepére sablonnal apró, jellegtelen mintát pingáltak, zömében egyforma virágkosarat, tulipánnal és két fészkes virággal, egy-egy táblára pedig szerény rozettát, illetve koronás címert.

A szakértői vélemények többsége szerint mind a padhomlokzatokat, mind a kóruselőlapot eredetileg szabadkézzel festett virágornamentika borította, ám restaurátori föltárásuk még nem történt meg, és a föltételezhető régi mintából semmi sem látszik.

Műrokonság

A merenyei templombelső elemzése a művészeti összefüggéseket is fölvillantotta, végezetül mégsem haszontalan kiemelni e kapcsolatok lényegét és az alkotás jelentőségét.

A merenyei műemlék, 1781-es évszámával, a Dél-Dunántúl legrégibb datált hímes temploma. Nála korábbiak csak Eszék környékén, Harasztiban (1768) és Rétfalun (1774) érték meg napjainkat. A Szigetvidék nyolc hiányosan ránk maradt és nagyrészt átfestett temploma közül pedig a legteljesebb.

Díszítése változatos. Kék színű famennyezete a 18. század végén kibontakozó átalakulás folyamatát jelzi, melynek jegyében a virágornamentikát fölváltotta az egyszerűbb és olcsóbb csillagminta. Felső-Tisza-vidéki, partiumi és erdélyi párhuzamai mellett két dél-dunántúli példát idézhetünk: a baranyai Szaváról, ahol 1824-ben festették csillagosra a templom mennyezetét[9] és a somogyhatvani templomból, melynek aranycsillagos barna mennyezete a 19. században (vége táján?) készült.

A merenyei templom legszebb, valódi remekművei, a szószék és a két föliratos tábla egyaránt a siklósi asztalosmester, Nagyváti Ferenc tehetségét és szaktudását dicsérik. Az általa követett stílus a késő reneszánsztól a barokkig terjed. Utódai a templombelső értékeit nem gyarapították, sőt amikor csak hozzányúltak – sablonos festéssel, átalakításokkal –, elvettek belőle.

A szószék múzeumba kerülése

Az eklézsia eredeti szószékét Mándoki László találta meg a parókia istállójában, poros hulladékok között, darabokra szedve, ahonnan 1975-ben a pécsi Janus Pannonius Múzeumba szállították és restaurálták,[10] majd 1983-ban Kecskemétre került a Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Múzeumába.


[1] LÁZÁR Gy. Levente: Református templomok Baranyában. Pécs: A szerző kiadásában. 2011: 81.
[2] Verkman Istvánné (sz.: Horváth Erzsébet, 1951) szíves közlése, 2012. IV. 24.
[3] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tervtár: D19994. AD 110/1984; Varga Gyula: A merenyei református egyház története. Kézirat, 4 lap. Nagydobsza: Nagydobsza környéki Társegyházközség levéltára. 1963:4.
[4] VARGA Gyula: A merenyei református egyház története. Kézirat, 4 lap. Nagydobsza: Nagydobsza környéki Társegyházközség levéltára. 1963:4
[5] Szabó László: Szakvélemény, 2001. II. 24. Merenyei Önkormányzati Hivatal.
[6] Szabó László: Szakvélemény, 2001. II. 24; Bogdándy Titusz: Restaurátori jelentés, 2001. IX. 17. Pécs: Kulturális Örökségvédelmi Iroda Merenye, MJ 444.
[7] www.turaindex.hu/regio/merenye, 2011. XII. 19.
[8] Az eredeti IDEJEKBEN szót láthatóan újrafestéskor módosították IDEJÉBEN-re.
[9] ZENTAI Tünde: Drávaszög és Szlavónia. A Dél-Dunántúl festett templomai. Pécs: Pannónia Könyvek. 2012: 103.
[10] MÁNDOKI László: Újonnan felfedezett festett református templomok Baranyában. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21. Pécs. 1976: 157-158.

Vilonya, református templom

Kiss Margit

A vilonyai református templom festett famennyezete

Vilonya Veszprém megyében, a Balaton-felvidék észak-keleti részén, Veszprémtől 10 km-re fekvő település. Középkori temploma valószínűleg a 12–13. században épült román stílusban.[1]

A falu a 14–15. század folyamán a Fehérvári Káptalanhoz tartozott, a 16. században a Podmaniczky család birtoka volt, majd 1552-től, Veszprém elfoglalása után, török fennhatóság alá került. A 17. század második felétől a Zichy család tulajdona lett.[2]

Temesváry Kálmán vilonyai lelkész az 1960–1970-es években írta meg a településről és a templom történetéről szóló tanulmányát. Kutatásai szerint nem maradt fenn levéltári forrás arról, hogy Vilonya – egykor „nemes jobbágy” – lakói mikor tértek át a református hitre. A török megszállás idején elszegényedő, a 16–17. századforduló körül létszámában is megfogyatkozott gyülekezet valószínűleg nem tudott önálló papot tartani, ezért 1618-ban, az egyházkerület református gyülekezeteinek összeírásában még nem szerepel a falu. Vilonyai prédikátor nevét először 1621-ben említi a Veszprémben tartott zsinati jegyzőkönyv. [3]

A 17–18. század forduló idején 10–14 jobbágycsalád lakta a falut, a templom romosan állt („Templum destructrum”).[4] Újjáépítését a katolikus földesúr, Zichy Imre engedélyezte. A vilonyai templom kőfalai fölé újból tetőt emeltek. A templomhajót festett kazettás deszkamennyezettel fedték.

Az 1720 és 1728 között folyó építkezés körülményeit, hiteles dokumentumok híján, nem ismerjük. A renoválás emlékét megörökítő famennyezet kazetta felirata minden esetre azt jelzi, hogy a három alkalommal újított templom[5] restaurálásának kétszer is nekikezdtek:

Ezen Isten dicsőségére ex ruinis restauráltatott Istennek házát építgetvé 3 ízben ab Ano 1720 és 23 elkezdvén, 1728-ban végeződvén…

A NM 81.79.54 tábla második felirata Kiss Margit felvétele

A NM 81.79.54 tábla második felirata
Kiss Margit felvétele

1747-ben harangot készíttetett a gyülekezet Josef Steinstock harangöntővel, ám arról nem maradtak fenn adatok, hogy a harang hol volt elhelyezve.

A templom nyugati fala elé 1796-ban emeltek barokk stílusú kőtornyot oly módon, „hogy a nyugati oromfalat lebontották, és köveit a toronyba beépítették. Mikor a kő elfogyott, téglával folytatták az építést. Így a templomot 495 cm-rel meghosszabbították. Ez a toldás a falon jól látható[6] A toronyépítés idejét „emlékezetnek okáért” a régi anyakönyvbe is feljegyezték.
  

1841–1842-ben a torony tetejére gomb került, a templom ablakait és zsaluit megújították. Ekkor készült a ma is használatban lévő szószék, újra cserélték a papszéket és az úrasztalát. A padokat zöld színűre festették. 1869-ben a tető zsindelyezésére, 1875-ben a templom újrakövezésére került sor.[7]

A 20. század elején a templom ismét nagyobb javításra szorult. A presbitérium 1901. április 28-án tartott gyűlésén döntött a halaszthatatlan tetőfelújításról.

1901. május 27-én elfogadták az ács és a kőműves árajánlatát. A közgyűlés egyhangúan úgy határozott, hogy a többletkiadásokat a hívek – birtokuk arányában – különadó befizetéséből fedezik. Később, a templom avatása alkalmából összeállított „Aranykönyv”-ben Szűcs Béla lelkész külön is megemlékezett az adakozók áldozatkészségéről.[8]

A lebontásra kerülő famennyezet sorsáról is dönteni kellett. A vilonyai gyülekezet a szomszéd falu, Sóly példáját követte.

 

A vilonyai famennyezet múzeumba kerülésének előzményei

Szűcs Béla református lelkész 1901. június 5-én írt levelet a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóságának, amelyben a famennyezetet eladásra kínálta fel. Szalay Imre igazgató nem tartott igényt a mennyezetre, ezért válaszlevelében jelezte a lelkésznek, hogy a vilonyaihoz hasonló mennyezeteket az Iparművészeti Múzeumban őrzik, levelét ezért oda továbbította.[9] »

Szalay egyúttal az Iparművészeti Múzeumot is értesítette a mennyezet eladásáról.[10]

»

Az Iparművészeti Múzeum igazgatója Mihalik József múzeumi őrt bízta meg a szakértői munka elvégzésével, aki a helyszínre történő leutazásáról június 10-én értesítést küldött a lelkésznek.[11]

»
 

Mihalik József helyszíni szemléje 1901. június 13–14-én megtörtént. Beszámolójában a korai időkből származó, mesternévvel ellátott famennyezetet részletesen leírta és múzeumi megszerzését szorgalmazta. Mivel azonban az Iparművészeti Múzeum akkor már birtokában volt a vilonyaihoz hasonló díszítésű sólyi faberendezésnek, Mihalik a vilonyai táblák megosztását javasolta az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeum között.

Az Iparművészeti Múzeum igazgatója Radisics Jenő azonban úgy döntött, hogy nem tart igényt a mennyezetre, főként anyagi okok miatt, és Mihalik beszámolóját mellékelve, visszaküldte az anyagot a Nemzeti Múzeumnak.[12]

»

    

Mihalik József jelentése hiteles képet fest az akkor még eredeti helyén álló famennyezetről:

A szóban forgó deszkára festett mennyezet, összesen 54 [ötvennégy], léckeretek által hossznégyszögűre osztott mezőből áll, s négy mezőnek kivételével fehér alapon vörös, zöld, kék, sárga, fekete és ibolya színekkel festett magyaros virág-, lomb- és gyümölcs-ornamentumokat tüntet fel. Az ornamentumos mezők többnyire négyesével ismétlődnek s főjellegükben a sólyi karzaton és mennyezeten látható díszítményeket mutatják, mindamellett a mezők között körülbelül nyolc-tíz olyan is előfordul, mely a sólyi karzat és mennyezet mustráitól különbözik s így a régi magyar dekoratív ornamentikának teljesen ismeretlen mintáját képviseli. A négy első mezőben kétfejű sas és három felirat foglal helyet. […] E feliratokból kitűnik, hogy a mennyezet a templomnak a XVIII. század elején eszközölt javításai alkalmából 1728-ban készült s így az hazánk idáig ismert e nemű emlékei között a legrégibb.

A mennyezet tartó-gerendái és keretlécei annyira szúettek, korhadtak és rozogák, hogy a mezők ma hepehupás felületet mutatnak s félni lehet, hogy rövid idő alatt az egész mennyezet leszakad, ha alapos restaurálásáról vagy egy új mennyezettel való kicseréléséről gondoskodás nem történik. Ez a jellemzés azonban pusztán a tartó-gerendákra vonatkozik; a befestett mezők korhadt állapotuk dacára annyira még épek, hogy azokat muzeális célokra felhasználni lehessen.[13]

Szalay Imre igazgató változtatott korábbi elutasító döntésén, amelyben bizonyára szerepet játszott az érem- és régiségtár épp megújítás alatt lévő kiállításának munkálata. A vilonyai egyházközség irattárában őrzött, 1901. július 17-én kelt levelében azt írta, ha a mennyezet még eladó, azt a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolja 939 koronáért, amennyiben az építőmester sérülés nélkül lebontja, a deszkákat az eredeti helyüknek megfelelően beszámozza és gondosan becsomagolja.[14]

»

 

A vilonyai lelkész örömmel fogadta a hírt, és még ugyanaznap válaszolt a levélre. Mint írta, a mennyezetet „kár – nagy kár lett volna – figyelmen kívül hagyva lomtárba helyezni vagy nyomtalanul megsemmisíteni. – Hadd hirdesse azt – méltó helyén – hová ez úton jut a múlt századok iparművészetét![15]

»

Egy héttel később, július 24-én kelt levelében a lelkész már a famennyezet lebontásáról tájékoztatta Szalayt. Bár az építőmester nem várta meg a múzeumi szakember helyszínre utazását, ennek ellenére a bontás, a ládákba csomagolás szakszerűen megtörtént. A hajmáskéri vasútállomásról vonat szállította a vilonyai famennyezet deszkáit Budapestre.[16]

»

 

1901-ben a vilonyai templomban vakolt, fehérre meszelt mennyezettel cserélték fel az egykori famennyezetet. Az ismeretlen időben épült nyugati karzat hármas tagolású mellvédjén mindmáig olvashatók a felújításban résztvevők nevei.

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal
Kiss Margit felvétele

 

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal
Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal
Kiss Margit felvétele

A fazsindellyel fedett tetőt 1930-ban eternit palára cserélték, a tornyot bádoggal fedték.[17]

A kőkerítéssel körülvett, középkori templomot az 1950-es években nyilvánították műemlékké. 1956-ban Vákár Tibor[18] végzett felmérést a templomban a műemléki helyreállítási tervek elkészítése céljából.[19]

 

Vákár Tibor építészmérnök felmérése a vilonyai templomról, 1956 Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

Vákár Tibor építészmérnök felmérése a vilonyai templomról, 1956
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

Vákár Tibor építészmérnök alaprajza a vilonyai templomról, 1956 Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

Vákár Tibor építészmérnök alaprajza a vilonyai templomról, 1956
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

 

A vilonyai famennyezet múzeumi sorsa

A Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztálya (Érem- és Régiségtára) 1902. március 7-én 37-es leltári számon vette fel műtárgyainak sorába az 51 kazettás famennyezetet. Feltűnő különbség, hogy Mihalik József jelentésében még 54 kazetta szerepelt. A leltárkönyvi elírás azzal a következménnyel járt, hogy a későbbi szakmunkák – forrásként az ott található adatokat alapul véve –az 51 kazettás mennyezetről írnak.[20]

A vilonyai táblákat még ugyanabban az évben a Nemzeti Múzeum Régiségtárának keleti folyosóján állítottak ki.[21]

 

»

A kutatás során sajnos nem sikerült kideríteni, hogy meddig láthatta a nagyközönség a famennyezetet. A leltárkönyv „Lelhely” rovatába később ceruzával bejegyezték: „áttéve: Iparművészeti Múzeum”-ba. Egyelőre ennek az átadásnak a részletei tisztázatlanok. A leltárkönyvben nincs nyoma, hogy vilonyai mennyezetet törölték volna a Nemzeti Múzeum állományából. Pedig 1936. november 5-én – Zichy Istvánnak, a Magyar Történeti Múzeum (Magyar Nemzeti Múzeum) főigazgatójának kezdeményezésére – az ádámosi és a magyarókereki famennyezetekkel együtt, a vilonyai táblákat is átadták a Néprajzi Osztálynak (Néprajzi Múzeumnak).[22] Mindhárom famennyezet azonos 134789 leltári számon került be a Néprajzi Múzeum műtárgyállományába, a tárgyak minden egyéb részletezése nélkül.

Az 1960-as évek közepén a mennyezet tábláit konzerválták a Néprajzi Múzeumban. A deszkák egy részét táblákká állították össze és egyszerű fenyőfa keretekbe foglalták.

Bemutatásukra 1969-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban megrendezett A népművészet évszázadai I. Festett táblák 1526-1825 című kiállításon,[23] majd 1971-ben a K. Csilléry Klára által rendezett Népművészetünk története című kiállításon került sor.

1981-ben Szacsvay Éva, a Néprajzi Múzeum Egyházi gyűjteményének vezető muzeológusa végezte el az akkor már részben összeépített táblák, a különálló deszkák és a kazettaosztó lécek újraleltározását. Az eredetileg 54 kazettás mennyezet időközben megfogyatkozott: hét táblának (14 kazettának) nyoma veszett.

A vilonyai famennyezet fennmaradt húsz táblája és a hozzájuk tartozó – korábban tévesen mezőcsáti karzathoz tartozóként azonosított – takarólécek jelenleg a Néprajzi Múzeum Rítus gyűjteménycsoportja Egyházi gyűjteményének törökbálinti raktárrészében vannak elhelyezve.

 

A vilonyai templom karzata és sólyi rokonsága

A vilonyai és a sólyi református templom faberendezése és famennyezete közel egy időben (1720–1728 és 1724) és hasonló stílusban készült. A szakirodalom mindkettőt a révkomáromi műhely festőasztalosainak munkájaként tartja számon.[24]

Sólyon és vilonyán is a jellegzetes dunántúli református templomkarzatok készültek, amelyeknek mellvédje alul kis kazettákkal tagolt, e fölött pedig úgynevezett orsós (bábos) korlát húzódik. A kazettasort alul fűrészelt, hullámvonalas szélű deszka zárja le. A könyöklőpárkány alatt profilozott és fogazott díszléc tagolja a felületet.[25] Ez a szerkezeti felépítés jellemzi az eredetileg L-alakú sólyi és a vilonyai templomban ma látható keleti karzat mellvédjét is.

A vilonyai karzat ma már lényegesen kevesebbet mutat egykori szépségéből. Egyes elemeit kicserélték, ornamentikáit pedig háromrétegű átmázolás fedi.

 

A karzat lépcsőfeljárójánál másodlagosan beépített két táblát találunk, amelyek a mellvéd kazettáival azonos szerkezeti felépítésűek és méretűek. Átfestve nincsenek, virágos festésük erősen megkopott, elkenődött, de a fehér alapszín és a virágminta jól kivehető rajtuk. Hasonló nagyméretű virágfejek díszítik a sólyi karzat kazettáit, sajnos ott a jelentős mértékű átfestések miatt nem láthatjuk eredeti állapotukban a motívumokat.

  

A vilonyai lépcsőfeljáró két kazettájának alját a karzat mellvédjéhez hasonló fűrészelt szélű deszkadarab zárja le. Ezen vörös, fölötte zöld alapszínen fehér betűs latin felirat töredéke és sárga indadísz látható.

 

A másodlagosan beépített két tábla új kérdéseket vet fel: talán nemcsak egy karzat készült Vilonyán az 1720-as években a famennyezet készítésével egy időben? Állhatott egy másik kar is a torony felöli nyugati részen, a mai kőkarzat helyén? Vagy a lebontott nyugati karzat mellvédjét látjuk viszont rövidebbre alakítva a keleti oldalon? Az egyházközség irattára sajnos egyelőre nem szolgált adatokkal sem a régi állapotra, sem az újabb nyugati karzat építésére vonatkozóan.

 


[1] GENTHON István: Magyarország művészeti emlékei 1. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1959:426.
[2] LUKCSICS Pál: A gróf Zichy család zsélyi nemzetségi levéltára. Levéltári közlemények 7. 1929: 193–230.
[3] TEMESVÁRY Kálmán: A vilonyai református gyülekezet története 1790-ig. Kézirat. 1966:19. A vilonyai református egyházközség irattárában.
[4] ILA Bálint – KOVACSICS József:Veszprém megye helytörténeti lexikona. Magyarország Helytörténeti Lexikona. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1964
[5] A templomban jelenleg (2012) is folyó régészeti feltárások tisztázhatják majd az 1720 előtti épület átalakítások idejét és mértékét.
[6] TEMESVÁRY Kálmán: Községünk. Templomunk és lelkészlakásunk. Kézirat a református egyházközség irattárában. Vilonya. 1974: 8. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/files/file/download/Vilonya.pdf
[7] SZŰCS Béla: A vilonyai ev. reform. egyház Aranykönyve. Kézirat. 1901: 5–6. Vilonyai református egyházközség irattára.
[8] SZŰCS Béla: A vilonyai ev. reform. egyház Aranykönyve. Kézirat. 1901: 7–11. Vilonyai református egyházközség irattára.
[9] A levél a vilonyai református egyházközség irattárában, jelzés nélkül. A levél másolata nem található meg a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárában, mert az igazgatóság korai iratainak egy része megsemmisült. Debreczeni Droppán Béla adattár vezető szíves közlése, 2011.
[10] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 262/1901.
[11] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 262/1901.
[12] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 301/1901.
[13] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 301/1901.
[14] Levél a vilonyai a református egyházközség irattárában. Szalay Imre döntését nagy valószínűséggel az Érem- és Régiségtár kiállítóterének bővülése motiválta, amely lehetőséget adott a famennyezet bemutatására. Lásd: Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. Budapest, 1902: 3–4.
[15] SZŰCS Béla levelének piszkozata (jelzés nélkül) a vilonyai a református egyházközség irattárában.
[16] SZŰCS Béla levelének piszkozata (jelzés nélkül) a vilonyai a református egyházközség irattárában.
[17] TEMESVÁRY Kálmán: Községünk. Templomunk és lelkészlakásunk. Kézirat a református egyházközség irattárában. Vilonya. 1974: 10-11. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/files/file/download/Vilonya.pdf (letöltve: 2012. 11. 02.)
[18] Vákár Tibor Ybl díjas építészmérnökről lásd bővebben: http://www.museum.hu/museum/temporary_en.php?IDT=6936&ID=749 (letöltve: 2012. 11. 03.)
[19] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára: 8419.
[20] Lásd például: ÉBER László: A bútorművesség emlékei Magyarországon. In. Az iparművészet könyve 2. Ráth György, szerk. Budapest: Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. 1905: 493–494., 392–393. kép; TOMBOR Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. századból. Budapest: Corvina Kiadó. 1967: 28., 48., 14. kép; TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968: 36–37., 93.
[21] Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. Budapest, 1902: 43.; A 2010-2012 között végzett kutatás során a mennyezet kiállításáról nem került elő régi fénykép.
[22] MIKÓ Árpád–SZENTKIRÁLYI Miklós: Az ádámosi unitárius templom festett famennyezete (1526) és a famennyezet rekonstrukciója (1985). Művészettörténeti Értesítő (35.) 1987. 1–4.: 93.
[23] A kiállítást Hofer Tamás (Néprajzi Múzeum és Kovács Péter (Csók István Képtár) rendezte. A kiállításhoz készült tájékoztató kézirata a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában NM-EAD-1/F-NMI-szám nélkül/1969. Kiállítás katalógus: HOFER Tamás: Festett táblák 1526–1825. A magyar népművészet évszázadai 1. Székesfehérvár: Fejér megyei Nyomda. /Az István Király Múzeum közleményei./ 18. 1969. http://mek.oszk.hu/08800/08843/08843.pdf (letöltve: 2012. 11. 02.); K. CSILLÉRY Klára: Népművészetünk története. Kiállítás katalógus. 1971. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda.
[24] A műhely jellegzetes díszítményei nemcsak a templomokban, hanem az ugyanebből az időszakból származó festett menyasszonyi ládákon is fennmaradtak. Lásd pl.: K. CSILLÉRY Klára: A magyar nép bútorai. Magyar népművészet 4. Budapest: Corvina Kiadó. 1972: II–III. színes tábla. A könyvben bemutatott két láda a Néprajzi Múzeum Háztartás gyűjteménycsoport Bútor- és világítóeszköz gyűjteményének NM 23546 és NM 23119 leltári számú tárgyai.
[25] Analógiái többek közt Sóly, Tök, Szentgál, vagy a távolabbi Szenna, Adorjás templomaiban is megtalálhatók.