Homoródszentlászló, református templom

Posted on 2012-11-30 by admin

Kiss Margit

A homoródszentlászlói református templom famennyezete és berendezése

A Nagyküküllő völgyétől délre, Székelyudvarhelytől 13 km-re fekvő falu ma közigazgatásilag Kányádhoz tartozik. Nevét a Szent László tiszteletére emelt középkori templomáról kapta. Régi templomnak és egy ennek közelében lévő feltételezett kolostornak romjait még Orbán Balázs írta le 1868-ban.[1] Többször és mindig más helyen épült fel a falu temploma az évszázadok folyamán. Az 1796 és 1802 között emelt templom elődje földmozgás következtében omlott össze. A 18–19. századfordulón emelt, ugyancsak omladozó épületnek 1913-ban történt lebontása után 1929-ben épült fel a mai református templom. Dávid László művészettörténész szerint figyelemre méltó ez a legújabb épület, mert alapzatába, kőkerítésébe és a főbejárat lépcsőjének oldalába régi faragott kövek vannak beépítve, amelyek 14. és 16. századi Szentlászlón folyó építkezéseket valószínűsítenek.[2] Témánk a mai templom elődjéhez vezet vissza, amelynek külső és belső kinézetét Orbán Balázs sajnos nem írta le annak idején. Így hát csak azokra a – berendezés szempontjából szűkszavú – levelezésekre hagyatkozhatunk, amelyek a templom lebontása előtti időből maradtak fenn.

A famennyezet és a faberendezés múzeumba kerülésének előzményei

Az 1796–1802 között épült, és 1911-re életveszélyessé vált szentlászlói templom végleges bezárását 1912. január 8-án rendelte el a hatóság: „A homoródszentlászlói ref. templom bezárását elrendelem, s kötelezem a ref. egyházközség elöljáróságát a vármegyei építkezési szabályrendelet 57 § alapján, hogy a templomot egy éven belül vagy átalakítsa vagy eltávolítsa, mit ha nem tenne meg, úgy a vármegyei építkezési szabályrendelet 59 § alapján a homoródszentlászlói ref. egyházközség terhére fogom lebontatni.” […] „Mult év deczember hó 4én szakértő mérnök közbejöttével megejtett helyszíni vizsgálatnak eredményében megállapítottam, miszerint szóban forgó templom annyira összerepedezett, hogy a személybiztonságot veszélyezteti ezért betiltását elrendelnem és azonnal foganatosítanom kellett” – írta határozatában Szabady Tivadar főszolgabíró.[3] Egy évig állt bezárva a düledező templom, amikor Bucsi Endre lelkész és a presbitérium egyhangúan úgy határozott: pénzzé teszik a templom famennyezetét és berendezési tárgyait, amelynek árát nem átalakításba, hanem egy új templom megépítésére fordítják.[4]

Bucsi Endre levélírásba fogott, és egyidejűleg három intézménnyel vette föl a kapcsolatot: az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtárával, a Magyar Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtárával és az Iparművészeti Múzeummal. 1913. január elején nagyjából hasonló szövegezésű levelet kapott a Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum igazgatósága: „Van szerencsém tisztelettel b[ecses] tudomására hozni, hogy egyházközségem keblitanácsa 8-1913 jkvi határozatában kimondotta, miszerint régi s lebontás alá kerülő templomának festett deszkamennyezetét, (áll 95 egész, 10 félnégyzet) továbbá egy régi fakoronát, számtartóját a legtöbbet ígérőnek eladja!!”[5]

Kapcsolódó dokumentum »

Mindhárom múzeum érdeklődött a tárgyak iránt, ám látatlanban egyikük sem döntött a vásárlásról.[6] A Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatóját, Hampel Józsefet elsősorban a famennyezet érdekelte, annak állapota, kiállíthatósága iránt érdeklődött: „Folyó hó januárius 3káról szóló nagybecsű átiratában leginkább a régi templom mennyezetéről való 95 db egész és 10 fél négyzet festett deszka érdekli a múzeum régiségtárát, föltéve, hogy a festés rajtuk kezdettől fogva elég érdekes volt és állapota kielégítő. Mert ha így van, akkor esetleg arra használjuk a templom mennyezetet, a mire más-más három régi érdekes mennyezetet fölhasználtunk, alkalmazzuk mennyezetül a N[emzeti] Múzeum valamelyik termében. Mielőtt azonban erről véleményünk lehet, szükséges, hogy valamely hozzáértő szakember a homoródszentlászlói deszkákat lássa, a mi azonban alig történhetik a tavasz beállta előtt. Talán máskép vélekednek a helyszínen való megtekintésről a közelebb eső intézetek szakemberei. Hogyha ők még télen adnának véleményt és tennének ajánlatot, akkor szíveskedjék erről bennünket értesíteni, hogy az egyházi jegyzőkönyvük kívánsága szerint igazi verseny döntsön az ár fölött.”[7] A lelkész válaszlevelében arról értesítette Hampel Józsefet, hogy február 1-én dr. Roska Márton[8] a helyszínen járt, véleményezte a festett deszkákat, amelyekről rajzokat is készített.[9]

Kapcsolódó dokumentum »

Hampel József a szakvélemény és az Erdélyi Múzeum vételi szándékának megismerése céljából felvette a kapcsolatot dr. Pósta Bélával, a kolozsvári egyetem tanárával.[10]

Kapcsolódó dokumentum »

Hamarosan a válasz is megérkezett.

Pósta Béla 1913. február 27-én kelt levele fontos információkat tartalmazott a homoródszentlászlói faberendezésről: „Ma kapott szíves soraira válaszolva van szerencsém értesíteni, hogy Roska úr csakugyan kint járt Homoródszentlászlón a szóban forgó mennyezet megtekintése, s szükség esetén való megszerzése végett. Tekintettel azonban arra, hogy a mennyezet valamennyi díszítő motívuma már megvan intézetünkben máshonnan szerzett holmikon, s hogy nem bír azzal a műbeccsel, hogy a mostani szűkös pénzviszonyok mellett tisztán az egyház felsegítése czímén belemenjünk a duplum jellegével bíró dolgok vásárlásába, intézetünk nem reflektált sem a mennyezetre, sem a vele együtt eladásra felkínált orgona- és énekkar deszkáira, sem pedig a szószékkoronára. Így hát árat sem ajánlottunk. A Roska úr jelentéséből tudom, hogy a mennyezet 91 drb. deszkája 1802-ből való. Vele együtt jár még 17 deszka, 8 az orgona és 9 az énekkaron van, valamint zsoltárszámtartó, mely 1801-ből való. A szószékkorona 1807-ből származik. Úgy tudom, hogy ebben az ügyben Roska úr is írt Méltóságodnak, s a vezetésem alatt álló intézet részéről még csak azt kell Méltóságoddal közölnöm, hogy intézetünk még e hó 5.-én befejezte a maga részéről ezt az ügyet, mikor a homoródszentlászlói papnak megírtuk, hogy a felsorolt okok alapján nem szándékozunk megvenni a szóban forgó holmikat. Így hát semmi sem állhat annak útjában, hogy a Nemzeti Múzeum további tárgyalásokba bocsájtkozzék a homoródszentlászlói egyházzal.”[11] Egy nappal később Roska Márton levele is megérkezett Hampel Józsefhez, amely újabb adalékkal szolgál a famennyezetről és a berendezés állapotáról:

„[…]Homoródszentlászlón magam jártam kinn. Pósta professzor úr tegnap írta meg, hogy milyen eredménnyel. Az ő leveléhez még csak azt kell hozzáadnom, hogy a mennyezet és a két kar deszkái, valamint a szószékkorona is elég jó fenntartású. A mennyezetdeszkák motívumai: szegfű, tulipán, árvácska, valamint az énekkar deszkáié is. Az orgonakaron napraforgó és madárdíszt is láttam. Egy 7-8 m széles, kb. 25 m hosszú teremben az egész mennyezet jól elfér.[…]”[12] A kedvező hírekre Hampel József már nem válaszolhatott. Hirtelen bekövetkező halála után a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára lemondott a tárgyak megszerzéséről. Arról azonban, hogy a homoródszentlászlói berendezés megvásárlásának ügyét még február folyamán a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályához irányította át az osztályigazgató, nem tudott a Hampel József elintézetlen ügyeit áprilisban felszámoló munkatársa.

Kapcsolódó dokumentum »

A Néprajzi Osztály és Bucsi Endre lelkész között 1913. február közepén indult meg a levelezés, amely kisebb-nagyobb alkudozások után végül a műtárgyak megvásárlásával zárult.

Kapcsolódó dokumentum »

Nem készültek fényképek a berendezésről a lebontás előtt, és múzeumi szakember sem érkezett a helyszínre a munka irányítására. Az egyházközség tagjai maguk végezték el a bontást és a csomagolást.[13]

1913. március 15-én a mennyezetdeszkák, a két karzat táblái, a szószékkorona és a számtartó állvány a bögözi vasútállomásról Budapest felé indultak. A homoródszentlászlói berendezés a Néprajzi Múzeumban A homoródszentlászlói famennyezetet, kórust és szószéket 1916. március 16-án 2159 törzskönyvi számmal és 104554 leltári számon vette fel műtárgyállományába a Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum).

A régi leírókarton szűkszavú, nem sorolja fel az összes tárgyat és leírást sem közöl róluk. A műtárgyak – Hampel József eredeti terveivel ellentétben – nem kiállításra, hanem raktárba kerültek, ahol a két világháborút és a múzeum többszöri költözését is átvészelték. Ha volt is egykor jelzés a tárgyakon, azt időközben elveszthették, mert az 1960-as években, a tárgyak restaurálásakor, majd később az 1980-as évek elején, a gyűjtemény legutóbbi költözése előtt végzett raktárrendezéskor már nem voltak beazonosíthatók. A homoródszentlászlói berendezésről nem esik szó a témával foglalkozó szakirodalomban. Mindössze annyi információ maradt fenn róluk, hogy 1913-ban a Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum) megvásárolta őket.[14] Mintegy 100 évvel később – Roska Márton festett táblákról készített rajzait, és a famennyezet bontásakor készült alaprajzot nélkülözve – próbáltunk nyomára akadni a homoródszentlászlói tárgyaknak a Néprajzi Múzeum törökbálinti raktárában. A szószékkorona azonosítását Mihály Ferenc szovátai restaurátor végezte, aki az erdélyi emlékanyag kiváló ismerőjeként a hangvetőt díszítő jellegzetes Homoród menti motívumok alapján ismerte fel a műtárgyat.[15] A további kutatáshoz a már bizonyosan ide tartozó szószékkorona és a Nemzeti Múzeum adattárában fellelt, Pósta Béla által írt levél adatai szolgáltak alapul. A karzatmellvéd táblái és az évszámmal ellátott számtartó állvány előkerült, ám az is hamarosan világossá vált, hogy az egykor „95 egész és 10 fél-kazettából” álló deszkamennyezet nem található meg a Néprajzi Múzeum műtárgyraktárában. Mindössze egy ovális, felirattal ellátott díszes táblát sikerült azonosítani belőle. A famennyezet egyetlen fennmaradt kazettáját és a karzat hat tábláját 1964-ben adta ki restaurálásra a Néprajzi Múzeum Kapos Nándornak a Képzőművészeti Főiskola tanárának. A helyreállításról 1966-ban készített dokumentáció szerint a „lehullóban lévő festékréteg” konzerválása és tisztítása után a díszítmények és a kopott írás „kiegészítése és rekonstrukciójának mértéke a Múzeum kívánságának megfelelően történt […].”[16]

[1] LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek 1. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:244. ORBÁN Balázs: A székelyföld leírása 1. Udvarhelyszék. Pest: Panda és Frohna Könyvnyomdája 1868: 175. http://mek.niif.hu/04800/04804/html/ (letöltve: 2012. november 9.)

[2] DÁVID László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 1981: 155–157. adatbank.transindex.ro

[3] Homoródszentlászlói Református Egyházközség Irattára. A 4849–1911. számú főszolgabírói rendelet Bucsi Endre lelkész által 1914. január 30-án készített hiteles másolata.

[4] A Homoródszentlászlói református Egyházközség Irattára: Bucsi Endre 1914. január 30-án kelt, a Református Egyházkerület Igazgatótanácsához intézett levelének részlete. (Bucsi Endre által készített hiteles másolat.) A dokumentum digitális felvételét Fülöp Hajnalka, a Néprajzi Múzeum muzeológusa készítette a helyszínen 2012-ben.; A dokumentum eredeti példánya Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban, az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának levéltári iratai közt található. Dossziészám: I. 25/1912. 8. sz. Iktatószám: 709/1914. Ősz Árpád Előd levéltáros szíves közlése, 2011.

[5] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 83/1913.

[6] Az Iparművészeti Múzeummal mindössze egy levélváltás történt az ügyben.

[7] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 33/1913.

[8] Roska Márton (1880–1961) régész. 1901-től gyakornokként dolgozott Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-1014.html (2012. november 10.)

[9] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 78/1913. Sajnálatos módon dr. Roska Márton berendezésről szóló leírása és a festett kazettákról készített rajzai nem kerültek elő e kutatás során.

[10] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 77/1913.

[11] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 78/1913.

[12] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 202/1913.

[13] A Homoródszentlászlói református Egyházközség Irattára: Bucsi Endre 1914. január 30-án kelt, a Református Egyházkerület Igazgatótanácsához intézett levelének részlete. (Bucsi Endre által készített hiteles másolat.) A dokumentum digitális felvételét Fülöp Hajnalka, a Néprajzi Múzeum muzeológusa készítette a helyszínen 2012-ben.

[14] DÁVID László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 1981:156.; LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek 1. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:244.

[15] MIHÁLY Ferenc: Elpusztult templomi festett famennyezetekről. Transsylvania Nostra (4) 14. 2010:46–47. A tanulmányban feltételesen homoródszentlászlóinak vélt mennyezetdeszkákról később bebizonyosodott, hogy azok a hódmezővásárhelyi karzat mennyezetéhez tartozó darabok. PDF DOKU: Elpusztult famennyezet

[16] A Néprajzi Múzeum Műtárgyvédelmi és Restaurátori Főosztályának régi, elfekvő dokumentumai közül előkerült kézirat 1966. január 19-én kelt Kapos Nándor aláírásával.

コーエイアールシー

akkymylyatorov.net

Schott

Sóly, református templom

Posted on 2012-11-23 by admin

Hozzászólás

Sóly község temploma az Árpád-korban épült. A török hódoltság idején megrongálódott épületet 1706-ban állították helyre, majd ezt követően is többször átépítették. A hajóhoz keletről egyenes záródású szentély, nyugatról torony kapcsolódik.

A templom festett berendezésére Fittler Kamill, az Iparművészeti Múzeum munkatársa figyelt fel 1893-ban. Jelentése nyomán a múzeum tárgyalásokat kezdett az egyházközséggel a berendezés megvásárlásáról. Mivel a karzat, a mennyezet és az apszis fala mentén elhelyezkedő balusztrád meglehetősen rossz állapotban volt, a sólyiak hajlottak annak átengedésére, amennyiben a múzeum hozzájárul az épület renoválásának és egy új karzat felállításának költségeihez. A kultuszminisztériummal és az egyházközséggel folytatott ismételt egyeztetést követően a múzeum 200 forintot ajánlott fel, amelyet az egyházközség elfogadott, s így 1894. szeptember 9–12. között Fittler Kamill személyes felügyelete mellett sor kerülhetett a faberendezés bontására. A múzeumba szállított tárgyakat utóbb az Üllői úti palota első emeleti kiállításának ún. „magyar termében” állították fel, ahol a mai napig látható.

A múzeumi rekonstrukcióhoz azonban nem használták fel valamennyi festett töredéket, a karzat jelenlegi formája ezért jelentős mértékben eltér eredeti szerkezetétől. A festett balusztrádot beérkezése után be sem leltározták, annak elemei később a sokáig szintén az Iparművészeti Múzeumban őrzött mezőcsáti karzat darabjai közé keveredtek, és azokkal együtt kerültek át 1970-ben a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe. Azonosításuk csak a közelmúltban történt meg.

blog.goo.ne.jp

купить кондиционер

atenas

Tök, református templom

Posted on 2012-11-23 by admin

Hozzászólás

A községben 1621-től létezett református gyülekezet, de legkorábbi templomukról keveset tudunk. A 18. század első felében már állt egy kisebb épület, amelybe a később múzeumba került festett famennyezet készült 1740-ben. A templomot 1784-ben megnagyobbították, belül karzatot emeltek, amelyhez a korábbi mennyezetdeszkákat is felhasználták. A nyugati homlokzathoz kapcsolódó torony 1802-ben, a déli oldalhajó 1863-ban épült.

Az egykori festett mennyezet megmaradt darabjait a töki gyülekezett 1899-ben ajánlotta fel megvételre az Iparművészeti Múzeumnak. 2010-ben templom legutóbbi felújításának alkalmával azonban a múzeumban őrzött eredeti kazetták nyomán elkészíttették a famennyezet másolatát.

option99

кондиционер купить

europosud.ua

Vilonya, református templom

Posted on 2012-11-10 by admin

Hozzászólás

Kiss Margit

A vilonyai református templom festett famennyezete

Vilonya Veszprém megyében, a Balaton-felvidék észak-keleti részén, Veszprémtől 10 km-re fekvő település. Középkori temploma valószínűleg a 12–13. században épült román stílusban.[1]

A falu a 14–15. század folyamán a Fehérvári Káptalanhoz tartozott, a 16. században a Podmaniczky család birtoka volt, majd 1552-től, Veszprém elfoglalása után, török fennhatóság alá került. A 17. század második felétől a Zichy család tulajdona lett.[2]

Temesváry Kálmán vilonyai lelkész az 1960–1970-es években írta meg a településről és a templom történetéről szóló tanulmányát. Kutatásai szerint nem maradt fenn levéltári forrás arról, hogy Vilonya – egykor „nemes jobbágy” – lakói mikor tértek át a református hitre. A török megszállás idején elszegényedő, a 16–17. századforduló körül létszámában is megfogyatkozott gyülekezet valószínűleg nem tudott önálló papot tartani, ezért 1618-ban, az egyházkerület református gyülekezeteinek összeírásában még nem szerepel a falu. Vilonyai prédikátor nevét először 1621-ben említi a Veszprémben tartott zsinati jegyzőkönyv. [3]

A 17–18. század forduló idején 10–14 jobbágycsalád lakta a falut, a templom romosan állt („Templum destructrum”).[4] Újjáépítését a katolikus földesúr, Zichy Imre engedélyezte. A vilonyai templom kőfalai fölé újból tetőt emeltek. A templomhajót festett kazettás deszkamennyezettel fedték.

Az 1720 és 1728 között folyó építkezés körülményeit, hiteles dokumentumok híján, nem ismerjük. A renoválás emlékét megörökítő famennyezet kazetta felirata minden esetre azt jelzi, hogy a három alkalommal újított templom[5] restaurálásának kétszer is nekikezdtek:

„Ezen Isten dicsőségére ex ruinis restauráltatott Istennek házát építgetvé 3 ízben ab Ano 1720 és 23 elkezdvén, 1728-ban végeződvén…”

A NM 81.79.54 tábla második felirata
Kiss Margit felvétele

1747-ben harangot készíttetett a gyülekezet Josef Steinstock harangöntővel, ám arról nem maradtak fenn adatok, hogy a harang hol volt elhelyezve.

A templom nyugati fala elé 1796-ban emeltek barokk stílusú kőtornyot oly módon, „hogy a nyugati oromfalat lebontották, és köveit a toronyba beépítették. Mikor a kő elfogyott, téglával folytatták az építést. Így a templomot 495 cm-rel meghosszabbították. Ez a toldás a falon jól látható”[6] A toronyépítés idejét „emlékezetnek okáért” a régi anyakönyvbe is feljegyezték.

1841–1842-ben a torony tetejére gomb került, a templom ablakait és zsaluit megújították. Ekkor készült a ma is használatban lévő szószék, újra cserélték a papszéket és az úrasztalát. A padokat zöld színűre festették. 1869-ben a tető zsindelyezésére, 1875-ben a templom újrakövezésére került sor.[7]

A 20. század elején a templom ismét nagyobb javításra szorult. A presbitérium 1901. április 28-án tartott gyűlésén döntött a halaszthatatlan tetőfelújításról.

1901. május 27-én elfogadták az ács és a kőműves árajánlatát. A közgyűlés egyhangúan úgy határozott, hogy a többletkiadásokat a hívek – birtokuk arányában – különadó befizetéséből fedezik. Később, a templom avatása alkalmából összeállított „Aranykönyv”-ben Szűcs Béla lelkész külön is megemlékezett az adakozók áldozatkészségéről.[8]

A lebontásra kerülő famennyezet sorsáról is dönteni kellett. A vilonyai gyülekezet a szomszéd falu, Sóly példáját követte.

A vilonyai famennyezet múzeumba kerülésének előzményei

Szűcs Béla református lelkész 1901. június 5-én írt levelet a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóságának, amelyben a famennyezetet eladásra kínálta fel. Szalay Imre igazgató nem tartott igényt a mennyezetre, ezért válaszlevelében jelezte a lelkésznek, hogy a vilonyaihoz hasonló mennyezeteket az Iparművészeti Múzeumban őrzik, levelét ezért oda továbbította.[9] »

Szalay egyúttal az Iparművészeti Múzeumot is értesítette a mennyezet eladásáról.[10]

Az Iparművészeti Múzeum igazgatója Mihalik József múzeumi őrt bízta meg a szakértői munka elvégzésével, aki a helyszínre történő leutazásáról június 10-én értesítést küldött a lelkésznek.[11]

Mihalik József helyszíni szemléje 1901. június 13–14-én megtörtént. Beszámolójában a korai időkből származó, mesternévvel ellátott famennyezetet részletesen leírta és múzeumi megszerzését szorgalmazta. Mivel azonban az Iparművészeti Múzeum akkor már birtokában volt a vilonyaihoz hasonló díszítésű sólyi faberendezésnek, Mihalik a vilonyai táblák megosztását javasolta az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeum között.

Az Iparművészeti Múzeum igazgatója Radisics Jenő azonban úgy döntött, hogy nem tart igényt a mennyezetre, főként anyagi okok miatt, és Mihalik beszámolóját mellékelve, visszaküldte az anyagot a Nemzeti Múzeumnak.[12]

Mihalik József jelentése hiteles képet fest az akkor még eredeti helyén álló famennyezetről:

„A szóban forgó deszkára festett mennyezet, összesen 54 [ötvennégy], léckeretek által hossznégyszögűre osztott mezőből áll, s négy mezőnek kivételével fehér alapon vörös, zöld, kék, sárga, fekete és ibolya színekkel festett magyaros virág-, lomb- és gyümölcs-ornamentumokat tüntet fel. Az ornamentumos mezők többnyire négyesével ismétlődnek s főjellegükben a sólyi karzaton és mennyezeten látható díszítményeket mutatják, mindamellett a mezők között körülbelül nyolc-tíz olyan is előfordul, mely a sólyi karzat és mennyezet mustráitól különbözik s így a régi magyar dekoratív ornamentikának teljesen ismeretlen mintáját képviseli. A négy első mezőben kétfejű sas és három felirat foglal helyet. […] E feliratokból kitűnik, hogy a mennyezet a templomnak a XVIII. század elején eszközölt javításai alkalmából 1728-ban készült s így az hazánk idáig ismert e nemű emlékei között a legrégibb.

A mennyezet tartó-gerendái és keretlécei annyira szúettek, korhadtak és rozogák, hogy a mezők ma hepehupás felületet mutatnak s félni lehet, hogy rövid idő alatt az egész mennyezet leszakad, ha alapos restaurálásáról vagy egy új mennyezettel való kicseréléséről gondoskodás nem történik. Ez a jellemzés azonban pusztán a tartó-gerendákra vonatkozik; a befestett mezők korhadt állapotuk dacára annyira még épek, hogy azokat muzeális célokra felhasználni lehessen.” [13]

Szalay Imre igazgató változtatott korábbi elutasító döntésén, amelyben bizonyára szerepet játszott az érem- és régiségtár épp megújítás alatt lévő kiállításának munkálata. A vilonyai egyházközség irattárában őrzött, 1901. július 17-én kelt levelében azt írta, ha a mennyezet még eladó, azt a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolja 939 koronáért, amennyiben az építőmester sérülés nélkül lebontja, a deszkákat az eredeti helyüknek megfelelően beszámozza és gondosan becsomagolja.[14]

A vilonyai lelkész örömmel fogadta a hírt, és még ugyanaznap válaszolt a levélre. Mint írta, a mennyezetet „kár – nagy kár lett volna – figyelmen kívül hagyva lomtárba helyezni vagy nyomtalanul megsemmisíteni. – Hadd hirdesse azt – méltó helyén – hová ez úton jut a múlt századok iparművészetét!”[15]

Egy héttel később, július 24-én kelt levelében a lelkész már a famennyezet lebontásáról tájékoztatta Szalayt. Bár az építőmester nem várta meg a múzeumi szakember helyszínre utazását, ennek ellenére a bontás, a ládákba csomagolás szakszerűen megtörtént. A hajmáskéri vasútállomásról vonat szállította a vilonyai famennyezet deszkáit Budapestre.[16]

1901-ben a vilonyai templomban vakolt, fehérre meszelt mennyezettel cserélték fel az egykori famennyezetet. Az ismeretlen időben épült nyugati karzat hármas tagolású mellvédjén mindmáig olvashatók a felújításban résztvevők nevei.

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal
Kiss Margit felvétele

A fazsindellyel fedett tetőt 1930-ban eternit palára cserélték, a tornyot bádoggal fedték.[17]

A kőkerítéssel körülvett, középkori templomot az 1950-es években nyilvánították műemlékké. 1956-ban Vákár Tibor[18] végzett felmérést a templomban a műemléki helyreállítási tervek elkészítése céljából.[19]

Vákár Tibor építészmérnök felmérése a vilonyai templomról, 1956
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

Vákár Tibor építészmérnök alaprajza a vilonyai templomról, 1956
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

A vilonyai famennyezet múzeumi sorsa

A Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztálya (Érem- és Régiségtára) 1902. március 7-én 37-es leltári számon vette fel műtárgyainak sorába az 51 kazettás famennyezetet. Feltűnő különbség, hogy Mihalik József jelentésében még 54 kazetta szerepelt. A leltárkönyvi elírás azzal a következménnyel járt, hogy a későbbi szakmunkák – forrásként az ott található adatokat alapul véve –az 51 kazettás mennyezetről írnak.[20]

A vilonyai táblákat még ugyanabban az évben a Nemzeti Múzeum Régiségtárának keleti folyosóján állítottak ki.[21]

A kutatás során sajnos nem sikerült kideríteni, hogy meddig láthatta a nagyközönség a famennyezetet. A leltárkönyv „Lelhely” rovatába később ceruzával bejegyezték: „áttéve: Iparművészeti Múzeum”-ba. Egyelőre ennek az átadásnak a részletei tisztázatlanok. A leltárkönyvben nincs nyoma, hogy vilonyai mennyezetet törölték volna a Nemzeti Múzeum állományából. Pedig 1936. november 5-én – Zichy Istvánnak, a Magyar Történeti Múzeum (Magyar Nemzeti Múzeum) főigazgatójának kezdeményezésére – az ádámosi és a magyarókereki famennyezetekkel együtt, a vilonyai táblákat is átadták a Néprajzi Osztálynak (Néprajzi Múzeumnak).[22] Mindhárom famennyezet azonos 134789 leltári számon került be a Néprajzi Múzeum műtárgyállományába, a tárgyak minden egyéb részletezése nélkül.

Az 1960-as évek közepén a mennyezet tábláit konzerválták a Néprajzi Múzeumban. A deszkák egy részét táblákká állították össze és egyszerű fenyőfa keretekbe foglalták.

Bemutatásukra 1969-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban megrendezett A népművészet évszázadai I. Festett táblák 1526-1825 című kiállításon,[23] majd 1971-ben a K. Csilléry Klára által rendezett Népművészetünk története című kiállításon került sor.

1981-ben Szacsvay Éva, a Néprajzi Múzeum Egyházi gyűjteményének vezető muzeológusa végezte el az akkor már részben összeépített táblák, a különálló deszkák és a kazettaosztó lécek újraleltározását. Az eredetileg 54 kazettás mennyezet időközben megfogyatkozott: hét táblának (14 kazettának) nyoma veszett.

A vilonyai famennyezet fennmaradt húsz táblája és a hozzájuk tartozó – korábban tévesen mezőcsáti karzathoz tartozóként azonosított – takarólécek jelenleg a Néprajzi Múzeum Rítus gyűjteménycsoportja Egyházi gyűjteményének törökbálinti raktárrészében vannak elhelyezve.

A vilonyai templom karzata és sólyi rokonsága

A vilonyai és a sólyi református templom faberendezése és famennyezete közel egy időben (1720–1728 és 1724) és hasonló stílusban készült. A szakirodalom mindkettőt a révkomáromi műhely festőasztalosainak munkájaként tartja számon.[24]

Sólyon és vilonyán is a jellegzetes dunántúli református templomkarzatok készültek, amelyeknek mellvédje alul kis kazettákkal tagolt, e fölött pedig úgynevezett orsós (bábos) korlát húzódik. A kazettasort alul fűrészelt, hullámvonalas szélű deszka zárja le. A könyöklőpárkány alatt profilozott és fogazott díszléc tagolja a felületet.[25] Ez a szerkezeti felépítés jellemzi az eredetileg L-alakú sólyi és a vilonyai templomban ma látható keleti karzat mellvédjét is.

A vilonyai karzat ma már lényegesen kevesebbet mutat egykori szépségéből. Egyes elemeit kicserélték, ornamentikáit pedig háromrétegű átmázolás fedi.

A karzat lépcsőfeljárójánál másodlagosan beépített két táblát találunk, amelyek a mellvéd kazettáival azonos szerkezeti felépítésűek és méretűek. Átfestve nincsenek, virágos festésük erősen megkopott, elkenődött, de a fehér alapszín és a virágminta jól kivehető rajtuk. Hasonló nagyméretű virágfejek díszítik a sólyi karzat kazettáit, sajnos ott a jelentős mértékű átfestések miatt nem láthatjuk eredeti állapotukban a motívumokat.

A vilonyai lépcsőfeljáró két kazettájának alját a karzat mellvédjéhez hasonló fűrészelt szélű deszkadarab zárja le. Ezen vörös, fölötte zöld alapszínen fehér betűs latin felirat töredéke és sárga indadísz látható.

A másodlagosan beépített két tábla új kérdéseket vet fel: talán nemcsak egy karzat készült Vilonyán az 1720-as években a famennyezet készítésével egy időben? Állhatott egy másik kar is a torony felöli nyugati részen, a mai kőkarzat helyén? Vagy a lebontott nyugati karzat mellvédjét látjuk viszont rövidebbre alakítva a keleti oldalon? Az egyházközség irattára sajnos egyelőre nem szolgált adatokkal sem a régi állapotra, sem az újabb nyugati karzat építésére vonatkozóan.

[1] GENTHON István: Magyarország művészeti emlékei 1. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1959:426.

[2] LUKCSICS Pál: A gróf Zichy család zsélyi nemzetségi levéltára. Levéltári közlemények 7. 1929: 193–230.

[3] TEMESVÁRY Kálmán: A vilonyai református gyülekezet története 1790-ig. Kézirat. 1966:19. A vilonyai református egyházközség irattárában.

[4] ILA Bálint – KOVACSICS József:Veszprém megye helytörténeti lexikona. Magyarország Helytörténeti Lexikona. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1964

[5] A templomban jelenleg (2012) is folyó régészeti feltárások tisztázhatják majd az 1720 előtti épület átalakítások idejét és mértékét.

[6] TEMESVÁRY Kálmán: Községünk. Templomunk és lelkészlakásunk. Kézirat a református egyházközség irattárában. Vilonya. 1974: 8. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/files/file/download/Vilonya.pdf

[7] SZŰCS Béla: A vilonyai ev. reform. egyház Aranykönyve. Kézirat. 1901: 5–6. Vilonyai református egyházközség irattára.

[8] SZŰCS Béla: A vilonyai ev. reform. egyház Aranykönyve. Kézirat. 1901: 7–11. Vilonyai református egyházközség irattára.

[9] A levél a vilonyai református egyházközség irattárában, jelzés nélkül. A levél másolata nem található meg a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárában, mert az igazgatóság korai iratainak egy része megsemmisült. Debreczeni Droppán Béla adattár vezető szíves közlése, 2011.

[10] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 262/1901.

[11] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 262/1901.

[12] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 301/1901.

[13] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 301/1901.

[14] Levél a vilonyai a református egyházközség irattárában. Szalay Imre döntését nagy valószínűséggel az Érem- és Régiségtár kiállítóterének bővülése motiválta, amely lehetőséget adott a famennyezet bemutatására. Lásd: Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. Budapest, 1902: 3–4.

[15] SZŰCS Béla levelének piszkozata (jelzés nélkül) a vilonyai a református egyházközség irattárában.

[16] SZŰCS Béla levelének piszkozata (jelzés nélkül) a vilonyai a református egyházközség irattárában.

[17] TEMESVÁRY Kálmán: Községünk. Templomunk és lelkészlakásunk. Kézirat a református egyházközség irattárában. Vilonya. 1974: 10-11. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/files/file/download/Vilonya.pdf (letöltve: 2012. 11. 02.)

[18] Vákár Tibor Ybl díjas építészmérnökről lásd bővebben: http://www.museum.hu/museum/temporary_en.php?IDT=6936&ID=749 (letöltve: 2012. 11. 03.)

[19] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára: 8419.

[20] Lásd például: ÉBER László: A bútorművesség emlékei Magyarországon. In. Az iparművészet könyve 2. Ráth György, szerk. Budapest: Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. 1905: 493–494., 392–393. kép; TOMBOR Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. századból. Budapest: Corvina Kiadó. 1967: 28., 48., 14. kép; TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968: 36–37., 93.

[21] Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. Budapest, 1902: 43.; A 2010-2012 között végzett kutatás során a mennyezet kiállításáról nem került elő régi fénykép.

[22] MIKÓ Árpád–SZENTKIRÁLYI Miklós: Az ádámosi unitárius templom festett famennyezete (1526) és a famennyezet rekonstrukciója (1985). Művészettörténeti Értesítő (35.) 1987. 1–4.: 93.

[23] A kiállítást Hofer Tamás (Néprajzi Múzeum és Kovács Péter (Csók István Képtár) rendezte. A kiállításhoz készült tájékoztató kézirata a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában NM-EAD-1/F-NMI-szám nélkül/1969. Kiállítás katalógus: HOFER Tamás: Festett táblák 1526–1825. A magyar népművészet évszázadai 1. Székesfehérvár: Fejér megyei Nyomda. /Az István Király Múzeum közleményei./ 18. 1969. http://mek.oszk.hu/08800/08843/08843.pdf (letöltve: 2012. 11. 02.); K. CSILLÉRY Klára: Népművészetünk története. Kiállítás katalógus. 1971. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda.

[24] A műhely jellegzetes díszítményei nemcsak a templomokban, hanem az ugyanebből az időszakból származó festett menyasszonyi ládákon is fennmaradtak. Lásd pl.: K. CSILLÉRY Klára: A magyar nép bútorai. Magyar népművészet 4. Budapest: Corvina Kiadó. 1972: II–III. színes tábla. A könyvben bemutatott két láda a Néprajzi Múzeum Háztartás gyűjteménycsoport Bútor- és világítóeszköz gyűjteményének NM 23546 és NM 23119 leltári számú tárgyai.

[25] Analógiái többek közt Sóly, Tök, Szentgál, vagy a távolabbi Szenna, Adorjás templomaiban is megtalálhatók.

コーエイアールシー

кондиционер

Wusthof

Kispetri, református templom

Posted on 2012-10-28 by admin

Hozzászólás

Kiss Margit

A Kispetri református templom festett berendezése

A települést 1370-ben Kyspetri néven említi először oklevél. 15. században épült templomáról az első írásos adat 1486-ból származik. A dongaboltozatos épületet eredetileg a katolikusok, majd az 1700-as évektől a reformátusok használták.[1] Mellette egykor fa harangláb állt, amely állítólag épp olyan volt, mint a farnasi.[2]

A templomot és fatornyát 1903-ban bontották le. Helyébe közadakozásból újat épített a gyülekezet.

Jankó János 1892-ben még látta a régi épületet és berendezését, de könyvében mindössze annyit közöl, hogy „Kis-Petri templomát szintén Umling Lőrincz renoválta 1745-ben, szószéke 1715-ből, egyik harangja 1717-ből való.”[3]

A festett famennyezet és faberendezés bontásának körülményeiről, múzeumba kerülésének előzményeiről néhány elszórtan fellelhető adat áll rendelkezésünkre.

Az egyik forrás Deési Gyula esperes Kolozs–Kalotai Esperesi Hivatalhoz intézett levele, amelyben a templom lebontásának szándékáról tájékoztatta az Igazgató Tanácsot. A berendezéssel kapcsolatban a következőket írta 1903. április 23-án kelt levelében:

„Szádeczky Lajos egyetemi tanár úr oda nyilatkozott, hogy a régi templomnak menyezete mint műemlék figyelmet érdemel[…] a templom lebontása 10-12 nap múlva kezdetét veszi, magam pedig felhívtam további intézkedésig az egyházat, hogy a lebontást kellő gonddal eszközölje, hogy a műemlékeknek mutatkozó részletek megóvassanak.”[4]

Nem maradt fönn dokumentuma annak, hogy mit és mennyit minősítettek műemléki értéknek a berendezésből. Az Egyházközség 1903. évi Számadási Naplója arról ad hírt, hogy a „régi templom fa hulladékait” 111 korona 90 fillérért kiárusították az egyház tagjainak.[5]

Malonyay Dezső és munkatársai néhány évvel később a helyszínen járva már az új templomot örökítették meg rajzban a Kalotaszeg kötet számára.[6]

A faberendezés sorsáról szóló másik forrás Malonyay Dezső könyvében olvasható:

„Emlékezetnek okáért jegyezzük föl, hogy Kis-Petriben a lebontott s nagyrészt tűzre került régi templom föstött menyezet-tábláiból megmentettünk nehányat s megtaláltuk a tiszteletes úr, Antal Géza csűrében a föstött szószéket (1715-ből) s a kerek úrasztalát is (1698), a kórus dátumos peremével együtt; a régi papszéket Bot János földmíves háza előtt, az utcán veri az eső.”

Az úrasztala és a pad emlékét ma már csak a kötetben közölt fénykép és a rajz őrzi.[7]

A kispetri mennyezet és faberendezés töredékeinek múzeumi sorsa

1904 körül a megmentett darabok az Országos Magyar Iparművészeti Társulat gyűjteményébe kerültek, amelynek székhelye az Iparművészeti Múzeum, és az akkoriban ugyanott működő Iparművészeti Iskola Üllői úti épületében volt.

A Társulat megszűnése után (1944) az Iparművészeti Főiskola örökölte a leltárukban „állóeszközként” szereplő gyűjteményt.

1960-ban az Iparművészeti Főiskola a Művelődési Minisztérium felé jelezte, hogy a számukra fölöslegessé vált népművészeti tárgyakat átadná valamelyik, a minisztérium által kijelölt intézménynek. Kapcsolódó dokumentum » (Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.) A Művelődési Minisztérium a Néprajzi Múzeum szakértőit kérte fel a műtárgyak felmérésére. Kapcsolódó dokumentum » (Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.) Az 1960. július 8-án elvégzett szemle jelentése szerint rendkívül kedvezőtlen raktározású, széthullott, hiányos műtárgyak sokaságára bukkantak a Néprajzi Múzeum munkatársai. Kapcsolódó dokumentum » (Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.)

A Malonyayék által gyűjtött, néprajzi értékkel bíró tárgyak, köztük a Kispetri berendezés maradványainak szétválogatására, átvételére 1960. július 25-én került sor.[8]
Kapcsolódó dokumentum » (Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.)
Kapcsolódó dokumentum » (Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.)
Kapcsolódó dokumentum » (Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.)
Kapcsolódó dokumentum » (Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.)

Az átadás átvételi jegyzőkönyv szerint a kispetri református templom egykori berendezéséből húsz leltári számmal jelölt tételt vett át a Néprajzi Múzeum, a szószék „tartozékain” kívül a famennyezet és a karzat töredékeit is.

A kispetri templomberendezés létezése – elsősorban Jankó János és Malonyai Dezső könyvének köszönhetően – a köztudatban maradt. Ám mivel a tárgyak gyűjteményi pályafutásuk első félévszázadát az Üllői úti raktárban töltötték, nem róható fel a festett templomokkal, a festő-asztalosok munkásságával foglalkozó szakíróknak, ha úgy vélték, a tárgyaknak „nyomuk veszett”.[9]

A műtárgyak további sorsát kedvezően befolyásolta az a tény, hogy a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe kerültek. 1965–1966-ban a famennyezet két táblájának és a karzatmellvéd záródeszkáinak restaurálására is sor került.[10]

1969-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban megrendezett A népművészet évszázadai I. Festett táblák 1526-1825 című kiállításon mutatkozhattak be a kispetri református templom egykori berendezésének fennmaradt darabjai a nagyközönség előtt. [11]

A famennyezet raktárban őrzött táblái 1997-ben a Kalotaszeg, a népművészet felfedezése című, Szacsvay Éva és Hofer Tamás által rendezett kiállítás keretében voltak láthatók.

Öt régi karzattábla egy másolattal kiegészítve,[12] a szószékkosár és a szószékkorona 1991 óta a Néprajzi Múzeumban A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításon a kalotaszegi esküvő teremben tekinthetők meg.

A kiállítási enteriőrben analógiák alapján elkészített rekonstrukcióként jelenik meg a kispetri templom legkorábbi ismert berendezési tárgya, az 1698-ból származó úrasztala, amely a Néprajzi múzeum gyűjteményébe már nem került be. Képét Malonyay Dezső közli könyvében.

A lebontott Kispetri református templom festett faberendezésének maradványai.
Közölve: Malonyay Dezső: A magyar nép művészete. 1. A kalotaszegi magyar nép művészete. 1907:76. ábra

A kerek lappal és ollós lábbal készült asztal az országszerte elterjedt jellegzetes 17-18. századi típust képviselte. Készítője ismeretlen.

A két nagyméretű famennyezet tábla, három karzatmellvéd kazetta és a karzatmellvéd két záródeszkája a Néprajzi Múzeum Egyházi gyűjteményének raktárában található.

Legutóbb 2007-ben, az Umling festő-asztalos család munkásságát feldolgozó Virágozódott… Anno. Az Umlingok Kalotaszegen című kiállítás adott alkalmat bemutatásukra.[13]

1960-ban az egyes műtárgyak – beérkezésük állapotának megfelelően– elemeikre bontva lettek beleltározva a Néprajzi Múzeumban. A későbbi restaurálások során az alkotóelemeket összeépítették, de nyilvántartásuk jelenleg is követi az 1960-as állapotot, ezért egy-egy műtárgyhoz több leltári szám tartozik.

[1] LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek. II. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:208.

[2] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935:163.

[3] JANKÓ János: Kalotaszeg magyar népe. Reprint. Selmeczi Kovács Attila, szerk. Budapest: Néprajzi Múzeum. /Series Historica Ethnographiae, 6./ 1993:61.

[4] Erdélyi Református Egyházkerület Levéltára, Kolozsvár. Kolozs–Kalotai ev. ref. Esperesi Hivatal I/29./1903.

[5] Erdélyi Református Egyházkerület Levéltára, Kolozsvár. Kolozs–Kalotai Egyházmegye Levéltára. Számadás, vagyonleltár XV/113. Számadási Napló 1903. évre, december 29-én kelt bejegyzés.

[6] MALONYAY Dezső: A magyar nép művészete. 1. A kalotaszegi magyar nép művészete. 1907:79.

[7] MALONYAY Dezső: A magyar nép művészete. 1. A kalotaszegi magyar nép művészete. 1907:82.

[8] Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára. EA-1/A. NMI 863-0815/1960.

[9] Voit Pál művészettörténész adattárában említést sem tesz a kispetri berendezésről. VOIT Pál: Adatok a magyar festő-asztalosok munkásságának bibliográfiájához. In. Emlékkönyv: Gerevich Tibor hatvanadik születésnapjára. Írták tanítványai. 1942:111–138. Budapest: Franklin.; Tombor Ilona 1947-ben megjelent Kalotaszegi templomok festett asztalosmunkái című doktori értekezésében a Malonyay kötetben közölt szöveget idézi, majd hozzáteszi: „Azóta ezeknek is nyomuk veszett”. TOMBOR Ilona: Kalotaszegi templomok festett asztalosmunkái. Budapest: Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Kara. /Bölcsészetkari Értekezések, 5./ 1947:35.

[10] A Néprajzi Múzeum Restaurátor Osztályán őrzött régi, számozatlan dokumentációk szerint a Képzőművészeti Alap által felkért festő-restaurátorművészek végezték el a munkát, amelyet az Alap és Néprajzi Múzeum által kijelölt zsűri bírált el.

[11] A kiállítást Hofer Tamás (Néprajzi Múzeum és Kovács Péter (Csók István Képtár) rendezte. A kiállításhoz készült tájékoztató kézirata a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában NM-EAD-NY-1969. Kiállítás katalógus: Hofer, 1969. http://mek.oszk.hu/08800/08843/08843.pdf

[12] A karzattábla másolatát, valamint az úrasztala és a padok rekonstrukcióját Gaál János a Néprajzi Múzeum restaurátora készítette.

[13] A kiállítás rendezője: Kiss Margit, látványtervezője: Somogyváry Mihály volt. A kiállításról katalógus jelent meg: Kiss Margit – Mihály Ferenc – Lángi József: Virágozódott... ANNO. Az Umlingok Kalotaszegen. Kiállítás katalógus. 2008. Budapest: Néprajzi Múzeum

option99

кондиционер mitsubishi electric

услуги эвакуатора

Lozsád, református templom

Posted on 2012-10-27 by admin

Hozzászólás

VASS ERIKA

Lozsád református lakossága és temploma

A település a fő közlekedési útvonalaktól távol, a Maros és a Sztrigy találkozásától kb. 5 km-re, a Magura patak völgyében helyezkedik el. Hunyad megyén belül egészen a 20. század végéig az adta a sajátos helyzetét, hogy ez volt az egyetlen magyar többségű település.

Lozsádon a legrészletesebb kutatást Kolumbán Samu végezte a 19. század végén. Tanulmányai egy-egy résztémát dolgoznak fel, de együttesen átfogó képet rajzolnak a településről.[1] 1968-ban Kósa László a Magyar Néprajzi Atlaszhoz végzett gyűjtést a középkori alapítású Lozsádon.[2] 1976-ban Szász Judit tudósított a lozsádiak lin nevű táncáról, mely a vidék magyar településein a 20. század elejéig volt jellegzetes.[3] Kiss Ilona pedig a lozsádi szőtteseket díszítő rojtokról szólt.[4] Átfogó jellegű munka 2000-ben született Lozsádról: Messel Balázs az ELTE földrajz szakán írt szakdolgozatában nyújtott részletes képet a faluról.[5] A 2000-es években Magyar Zoltán a Hunyad megyei népmondák gyűjtése kapcsán jutott el Lozsádra.[6]

Buzás Miklóssal először 2006-ban jártunk Lozsádon. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum leendő Erdély épületegyütteséhez azóta végzünk terepmunkát a faluban és a vidéken. 2007-ben itt és Rákosdon építész és néprajz szakos hallgatók bevonásával terepmunka keretében épületfelmérést végeztünk, 2009-ben került sor annak a lakóháznak a lebontására és Szentendrére szállítására, amely a majdani épületegyüttesben a Hunyad megyei református szórványmagyarságot reprezentálja. Lozsád népi építészetének változásáról és a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Erdély épületegyütteséhez elhozott házról Buzás Miklóssal írtunk tanulmányt.[7] Az elmúlt években bejártam a megye összes olyan települését, ahol református magyarok élnek, erről szóló könyvem 2012-ben jelent meg.[8]

Lozsád kisnemesi eredetű falu,[9] első említése 1320-ból való.[10] A falu neve arra utal, hogy a település a 11-12. század folyamán keletkezett, amikor a magyarság megtelepült ezen a vidéken.[11] Lakosai a mezőségi nyelvjárást beszélik.[12] A környező, egykor kisnemesi falvakban végzett kutatásaimból kiderült, hogy Lozsád az ő szemükben is külön világ volt: maradibbnak tartották őket, másképp beszéltek, sőt viseletük is különbözött.

Idős adatközlőim gyermekként őseiktől hallották ezt a történetet:

„A falu nem ott volt. Itt volt az országút felé, Piski felé. Még megmutatták, hogy hol volt a régi falu. De mikor voltak ezek a népvándorlások, török időkbe vagy nem tudom, mikor, elpusztították őket, és ők akkor behúzódtak oda, ahol tulajdonképpen erdő volt, ahol van a falu. Behúzódtak, elmenekültek az ellenségtől.”

A fennmaradt mondák[13] alapján annyi valószínűsíthető, hogy a település magyarsága a tatárjárás során megfogyatkozott, és székelyek költöztek közéjük. Magyar Zoltán lozsádi gyűjtéséből az is kiderül, hogy a helybeliek úgy tartják, a tatárok közül heten lozsádi lányt vettek feleségül, és itt telepedtek le.[14]

Valaha ez a falu volt a környék legnagyobb és leggazdagabb települése, ám nem sokkal az új országhatárok meghúzása után, 1926-ban összevonták a szomszédos román településekkel, és a központot áthelyezték Martinesdre.[15]

Amint írtam, azért itt alapították a falut, hogy lakosai az ellenséges támadásoktól védve legyenek. A 20. század közepére azonban ez az elzártság azt eredményezte, hogy a kollektivizálás elől elvándorolt fiatalok beköltöztek a közeli városokba, és a falu elöregedett. A románság aránya megnőtt, az 1960-as években a jobb körülmények miatt sokan jöttek Máramarosból, akiket a helybeliek muresányoknak neveznek. Korábbi lakóhelyükön nem tudtak megélni, itt viszont szükség volt a munkaerőre az állatok gondozásánál. Így a magyarság számára kedvező arány megbomlott, a fiatalok körében itt is a magyar–román vegyes házasságok dominánsak.

A 2002. évi népszámlálási adatok szerint a falu 252 lakosából 129 vallotta anyanyelvének a románt, 123 pedig a magyart, viszont a 129 főből csak 121 tartotta magát románnak, s így a magukat magyarnak vallók száma 131.[16]

A közösség valaha kisnemesi öntudattal rendelkezett, a származásukra vonatkozó történetek még a 19. század végén is elevenen éltek,[17] s kisebb foszlányokat még én is hallottam az idősektől. Mára azonban a rang elvesztette egykori jelentőségét.

Bár a földeket a forradalom után visszaadták, nagy részük parlagon, gazosan hever, az idősek rossz egészségi állapotuk miatt nem tudják megművelni, a fiatalabbak pedig nem látják értelmét, mert megfelelő gépesítés hiányában nem lenne jövedelmező. Akik helyben maradtak, főleg a közeli Szászvárosba járnak dolgozni.

A helyiek önmagukról kialakított képe pesszimista, a falu mára elöregedett, jövője kilátástalanná vált. Egyrészt a fiatalok az elszigetelt földrajzi helyzet miatt elköltöztek a városokba, ahol munkalehetőség adódott, másrészt a magyar nyelvű iskola bezárása, a helybeli lelkész hiánya, a közösségi összejövetelek megszűnése, a kollektív idején románok nagyobb arányú beköltözése és a vegyes házasságok vezettek a református közösség jelenlegi állapotához.

Az 1766. évi összeírás szerint Lozsádon és a hozzá tartozó, nagy többségében román Martinesden (Mărtineşti) volt Hunyad megye legnagyobb református gyülekezete, 373 férfi és 282 nő, összesen 455 fő. Rákosdnak 409, Dévának 327, Vajdahunyadnak pedig Csolnakossal és Bujturral együtt 121 fő.[18] 1863-ban gyülekezete 800 lelket számolt (Déva csak 450 főt), 34 tanulójának pedig saját tanítója volt.[19]

A mostani templomot 1900-ban építették Paró Miklós szászvárosi építész tervei alapján. Felszentelésére 1901-ben került sor. Akkor készült az új orgona is.[20] A 2000-es évekre a templom rossz állapotba került, sajnos a pénz a felújítási munkák közben elfogyott, amint az a fényképeken is látható, a közösség ma már nem használja. TEMPLOM_KÉPGAL (összes)

A korábbi templom építésének korából nem maradt fenn forrás, így pontos építési ideje nem ismert, de benne két tölgyfa oszlop állt, amelyeket az 1666. évi javítás alkalmával helyeztek ide. A javítás arra utal, hogy a templom jóval korábban épült. Az oszlopokon a következő felirat állt: „A.D. 1666. épittette Bartsai Gáspárné Flo. 100 adván restauratur tempore Steph. P. Margittai p.t past. ecchae.”[21]

Az 1686–1807 közötti időszakból fennmaradt vizitációs jegyzőkönyvek anyagát Buzogány Dezső és Ősz Sándor Előd tették közzé. Ezekben elsősorban a pénzügyeket, a búza és a bor beszolgáltatását, a templomba nem járó személyek ügyeit és a papok személyével, marasztásával kapcsolatos dolgokat jegyezték fel. A templomra vonatkozóan a zsindelyezésre találtam adatot 1695-ben,[22] majd 1764–65-ben. Az utóbbi feljegyzésből kiderül, hogy a lelkész: „A templomzsindelyező mesterembernek, Filepnek adtam Zágoni István és mester uramék előtt huszonhatezer zsendelyeknek felverésekért”, a „zsendelyszegeket” Avrám cigány készítette.[23] 1762-ben „A templom ablakainak megüvegeztetésiért” fizettek a lozsádiak, az ablakok Szászvárosban készültek.[24]

A jegyzőkönyvekben szereplő kiadások alapján Lozsádon 1767–1769 folyamán új harangtornyot építettek.1767-ben 4.000 darab zsindelyt vásároltak a torony fedéséhez,[25] 1768-ban a toronyhoz való négy gerendafát vettek,[26] 1769-ben fenyő szarufákat és könyöklőfákat, a toronyhoz szükséges nagy- és lécszegeket csináltattak, és ekkor fizették ki a tornyot építő ácsmestereket,[27] sajnos kilétükről nem tudósít a forrás.

Az aranykönyv adatai alapján az egyháztagok létszámának növekedése miatt 1782-ben a templom keleti részét lebontották, és nagyobbat építettek új alapra bolthajtással. A kőbolt helyett 1811-ben építettek új mennyezetet.[28] 1783-ban így írtak a kibővített templomról: „Tellyes örömmel és egész gyönyörűséggel szemléli a visitatio az ezen ekklézsiában nemcsak megújított és igen dicsőséges formára hozott, hanem effelett jóval meg is bővített templomot, mellyben immár az Istennek ez hellyben plántáltatott anyaszentegyházának tagjai egyben gyűlve nagy örömmel áldhattyák és dicsérhetik az Istent.”[29]

1784-ben egy korona készült a szószék fölé (sajnos ebből az évből nem maradt fenn vizitációs jegyzőkönyv).[30]

Minden bizonnyal Lozsádon is kötött ülési rend volt a templomban, a család társadalmi és vagyoni helyzetének függvényében. 1796-ból maradt fenn egy erre utaló bejegyzés, mely szerint báró Győrfi Jósef azt kérte, hogy az ajtó bejáratánál jobb kéz felől való sorban legelöl eddig volt ősi örökös székét elhagyhassa és azt a „publicumnak” engedni át, helyette ugyanazon oldalon, de leghátul, a kőfal mellett való hely engedtessék át neki, oda készíttethessen új széket.[31]

1796-ban és 1802-ben a kiadások között szerepelt a templom kőlábainak javítása,[32] 1804-ben pedig ismét a templom zsindelyezéséről olvashatunk, akkor 15.000 zsindelyt vásároltak, az ácsok kilétére nem derül fény.[33]

[1] KOLUMBÁN Samu: Táncszók. (Lozsád.) Magyar Nyelvőr XIX. 1890: 478, 527.; KOLUMBÁN Samu: Népdalok. (Lozsád.) Magyar Nyelvőr XX. 1891: 288; KOLUMBÁN Samu: A lozsádi nyelvjárás. Magyar Nyelvőr XXII. 1893: 353–359, 405–410, 456–459, 499–502, 555–557; KOLUMBÁN Samu: Néprajzi adatok Lozsádról. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VII. 1893: 80–90; KOLUMBÁN Samu: Lozsád és népe. Ethnographia V. 1894: 238-254, 326–336; KOLUMBÁN Samu: Lozsádi népdalok és tánczszók. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VIII. 1897: 38–52; Beköltözött és törzsökös családok Lozsádon. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VII. 1898: 83–88; KOLUMBÁN Samu: Karthágó-féle birtokszerzési mondák. Ethnographia XV. 1904: 47.

[2] KÓSA László: Lozsád. Magyar Néprajzi Atlasz. Kézirat. 1968. MTA Néprajzi Kutatóintézet Adattára, R.49.

[3] SZÁSZ Judit: A lozsádiak egykori tánca, a lin. In: Kós Károly, szerk. Népismereti Dolgozatok 1976: 151–156.

[4] KISS Ilona: A lozsádi rojtok. In: Kós Károly, szerk. Népismereti Dolgozatok 1976: 122–124.

[5] MESSEL Balázs: Egy erdélyi magyar zsákfalu, Lozsád bemutatása társadalomföldrajzi és gazdaságföldrajzi jellemzői alapján. Szakdolgozat. Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalom- és Gazdaságföldrajzi Tanszék 2000.

[6] MAGYAR Zoltán: Hunyad megyei népmondák. 2009. Marosvásárhely: Mentor Kiadó.

[7] BUZÁS Miklós - VASS Erika: Két kép. Lozsád népi építészete 1908, 2008. Acta Siculica. Sepsiszentgyörgy: Székely Nemzeti Múzeum. 2010: 579–588. http://www.sznm.ro/acta2010/579_588_buzas.pdf

[8] VASS Erika: A Hunyad megyei református szórványmagyarság. 2012. Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum. Lozsád múltjáról és jelenéről a 223–236. oldalon írtam.; Szakmai beszámoló:. http://skanzen.hu/?fm=article&id=556

[9] CSÁNKI Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában V. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia. 1913: 22.

[10] GYÖRFFY György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1987: 296.

[11] BENKŐ Loránd: Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád-kori történetéről. MTA Történettudományi Intézet, [Dabas]. 2002: 63–65.

[12] MURÁDIN László: A romániai magyar nyelvjárások atlasza I-XI. JUHÁSZ Dezső, szerk. Budapest: Magyar Nyelvtudományi Társaság – Pharma Press Kiadó. 1995: 6.

[13] KOLUMBÁN Samu: Néprajzi adatok Lozsádról. A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve VII. 1893: 84–88., LOZSÁDI HERCZEGH Tibor: Az öregek így tudták. A Hét V. 49. sz. 1974.

[14] MAGYAR Zoltán: Hunyad megyei népmondák. Marosvásárhely: Mentor Kiadó. 2009, 100.

[15] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1926.

[16] VARGA E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája. Népszámlálási adatok 1850-2002 között. Hunyad megye településeinek etnikai (anyanyelvi/ nemzetiségi) adatai 1850-2002. 2009: 116. http://www.kia.hu/konyvtar/erdely/erd2002/hdetn02.pdf 2011. augusztus 4-i letöltés.

[17] KOLUMBÁN Samu: Lozsád és népe. Ethnographia V. 1894: 244–245.

[18] BENKŐ József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe I. Bukarest–Kolozsvár: Kriterion Könyvkiadó 1999: 505.

[19] DÁNÉ István: A V.-Hunyadi Zarándival egyesült egyházmegye és azon egyházmegyébeni egyházak történelme. In: Az erdélyi reformata anyaszentegyház névkönyve 1863ra. Kolozsvár: Az Ev. Ref. Főtanoda Könyvnyomdája. 1863: 1–35.

[20] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900–1901: 1, 7–10.

[21] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900: 4.; A feliratot részben közli: Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. II. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:176.

[22] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 378.

[23] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 398–399.

[24] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 392.

[25] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 405.

[26] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 406.

[27] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 407.

[28] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900:4.

[29] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 422.

[30] A Lozsádi ev. ref. egyházközség Aranykönyve 1900: 4.

[31] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 429-430.

[32] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 430, 435.

[33] BUZOGÁNY Dezső – ŐSZ Sándor Előd, szerk.: A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti katasztere II. 1686-1807. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület. 2005: 436.

Kiss Margit

A lozsádi református templom famennyezet tábláinak múzeumba kerülése

Halaváts Gyula geológus 1901-ben járt Lozsádon[34] Ekkor mutathatta meg neki Kovács Lajos református lelkész a régi templomból kibontott faberendezést: a szószékkoronát és a famennyezet maradványait.

Feltételezhető, hogy ez alkalommal vagy esetleg már Budapesten az Iparművészeti Múzeumban, Radisics Jenő és Halaváts Gyula beszélgetése alkalmával készült az a feljegyzés és a famennyezet nyolc deszkájáról az a rajzocska, amely döntő fontosságú dokumentuma lett mintegy száztíz évvel később, 2011-ben a lozsádi famennyezet beazonosításának.

Feljegyzés a lozsádi famennyezetről
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901 számú irathoz csatolt dokumentum

Az Iparművészeti Múzeum irattárából előkerült cédula egyik oldalán az egykori famennyezet takarólécekkel keretezett két táblája látható a napkoronggal, alatta a mennyezet készítési évét jelző 1724-es évszám kiemelésével. A ’plafond betétek’ rajza alatt a szószékkoronára történik utalás, mindez azzal a lap alján olvasható megjegyzéssel, hogy ’Halavács Gyula szerezte a múzeum részére’. A cédula hátoldalán lévő alaprajzról sajnos nem állapítható meg egyértelműen, hogy az a régi, lebontott református templom alaprajzát ábrázolja-e?

Feljegyzés a lozsádi famennyezetről cédula hátoldala
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901 számú irathoz csatolt dokumentum

Az Iparművészeti Múzeum igazgatójának, Radisics Jenőnek 1901. november 5-én kelt levéltervezete világít rá az események további részleteire. Radisics Jenő Kovács Lajos lozsádi lelkésznek címzett levelében hivatkozik Halaváts Gyula értesítésére, jelezve, hogy köszönettel elfogadja az egyházközség ajándékaként az Országos Magyar Iparművészeti Múzeumnak felkínált nyolc famennyezet deszkát és a szószékkoronát. Egyúttal kéri a lelkészt, hogy gondos becsomagolás után a múzeum költségén küldje a tárgyakat Budapestre.

Radisics Jenőnek, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának levéltervezete Kovács Lajos ev. ref. lelkésznek 1.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901

Radisics Jenőnek, az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum igazgatójának levéltervezete Kovács Lajos ev. ref. lelkésznek 2.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 441/1901

Kapcsolódó dokumentum » (IMM 441/1901)

Kovács Lajos fél évvel később, 1902. július 20-án kelt válaszleveléből már arról értesülünk, hogy egy nappal korábban postára adta a nyolc famennyezet deszkát az Iparművészeti Múzeum címére. A szószékkoronát, amely a leszedése során megsérült, alkatrészei pedig szétszóródtak, nem küldte el ez alkalommal, de ígérte, hogy amennyiben a múzeum igényt tart rá, azt is felküldi Budapestre.

Kovács Lajos lozsádi református lelkész levele az Országos Iparművészeti Múzeum Igazgatóságának
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 236/1902

Kapcsolódó dokumentum » (IMM_236/1902)

Radisics Jenő igazgató távollétében megbízott helyettese, Czakó Elemér küldött választ a lozsádi lelkésznek 1902. július 28-án. A fennmaradt levéltervezetből kiderül, hogy a nyolc famennyezet deszka sértetlenül megérkezett az Iparművészeti Múzeumba. Kérte továbbá a lelkészt, hogy a szószékkoronát is küldje el a múzeumnak.

Levéltervezet Kovács Lajos lozsádi református lelkésznek 1.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 236/1902

Levéltervezet Kovács Lajos lozsádi református lelkésznek 2.
Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 236/1902

Kapcsolódó dokumentum » (IMM_236/1902)

Erre valószínűleg nem került sor. A szószékkorona további sorsa ismeretlen. Az Iparművészeti Múzeum iktatókönyvében nincs nyoma annak, hogy a lozsádi egyházközség és az Iparművészeti Múzeum között további levélváltás történt volna. Napjainkban a szószékkorona nem található meg sem az Iparművészeti Múzeum, sem a Néprajzi Múzeum műtárgyállományában.

A lozsádi református templom festett famennyezet táblái az Iparművészeti Múzeumban

A nyolc famennyezet deszkát 1902-től az Iparművészeti Múzeum őrizte. Az eddigi kutatások szerint a műtárgy állományba vételére és kiállítására nem került sor hosszú évtizedekig. A raktár mélyén töltött idő alapvetően hozzájárulhatott ahhoz, hogy a lozsádi famennyezet létezése feledésbe merüljön.

A famennyezetekkel és a festő-asztalosok munkásságával foglalkozó könyvekben nem történik róla említés. Balogh Ilona fatornyokról írt könyvének adattárában bizonytalan adatként említi Lozsád régi fatemplomát, de a mennyezetről nem ír.[35]

Az Iparművészeti Múzeumban a ’leltározatlan törzsanyag’-ot 1957-ben vették fel a műtárgyállományba.[36] Az IMM 57.685.1-7 leltári számú két darab mennyezetdeszka [értsd: tábla] eredetileg nyolc deszkájából ekkor már csak hét volt meg. A táblák származási helye nincs megnevezve, tévesen az 1760-as években készült, 18. századi magyar munkaként került be a nyilvántartásba.

A lozsádi református templom festett famennyezet táblái a Néprajzi Múzeumban

1970. június 18-án a Művelődési Minisztérium 84735/70 számú ügyiratára hivatkozva az Iparművészeti Múzeum – több hasonló, adatolatlan műtárggyal együtt – átadta a lozsádi famennyezet tábláit a Néprajzi Múzeumnak.

Az Iparművészeti Múzeum leltári számaival ellátott, ismeretlen eredetű táblák a Néprajzi Múzeumban is a raktárba kerültek.

A két tábla 1981-ben kapott NM 81.79.15 leltári számot, mint ’újra leltározott, raktárrendezéskor előkerült’ tárgy. Származási helyének kiderítésére azonban e kényszerleltározás során nem volt mód.

2011-ben jelen pályázat keretében nyílt lehetőség arra, hogy a Néprajzi Múzeum törökbálinti műtárgyraktárában lévő meghatározatlan tárgyak eredetét kutassuk.

Beazonosításukhoz az Iparművészeti Múzeum irattári dokumentumai között talált – korábban már említett – rajz, az Iparművészeti Múzeumban megőrzött régi leírókartonon lévő rövid tárgyleírás és a táblák mérete adott biztos támpontot.

[34] Halaváts Gyula, bányamérnök, geológus, paleontológus
(Zséna, 1853. - †Budapest, 1926). Többek közt Erdélyben, Hunyad vármegye
területén kutatott. 1901-ben, amint ezt a Magyar Királyi Földtani Intézet éves
jelentései közt megtalálható tanulmánya bizonyítja, Szászváros és környéke
földtani viszonyait vizsgálta.

[35] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935: 160.

[36] „Az 1956-os forradalom idején az Iparművészeti Múzeum épülete és gyűjteményeinek egy része súlyos károkat szenvedett. A károk felmérését célzó revízió során számos, már korábban a múzeumba került, de mindaddig a raktárakban beleltározatlanul őrzött műtárgyat – köztük több, ma már szinte azonosíthatatlan provenienciával bíró, festett templomi berendezés-töredéket – leltárba vettek […]”. Az idézet Semsey Balázsnak, az Iparművészeti Múzeum muzeológusának A magyarfülpösi famennyezet és sorsa címmel tartott előadásának részlete, amely Marosvásárhelyen, Kelemen Lajos születésének 130. évfordulójára rendezett emlékkonferencián hangzott el 2007-ben.

facta.co.jp

доставка цветов

послуги евакуатора

Magyarókereke, református templom

Posted on 2012-10-27 by admin

Hozzászólás

Kiss Margit

A magyarókereki református templom famennyezete

Monyorokerek néven 1437-ben említi a települést oklevél. A templom építésének idejét 1273-as évszámmal tartják nyilván az egyházi iratok.[1] 1690-ben épült a mellette álló faharangláb.

Mária Terézia uralkodása idején a templom, a paplak, az egyházi klenódiumokat tartalmazó ládával együtt porrá égett. A renoválást 1746-ban kezdték meg.

A famennyezet, a szószékkorona, az urak padja, a nyugati karzat és külső feljáratának ajtaja elkészítésével idősebb Umling Lőrinc kolozsvári festő-asztalost bízták meg.[2]

A mennyezet egyik feliratán az újjáépítést finanszírozó helybeli patrónusok neve és címere látható:

„1728 * RENO: 1746 * SZILÁGYI MIHÁLY ZÁMBO BORBARA *”

Famennyezet kazetta, felirattal
Néprajzi Múzeum NM 74.80.7
H: 86 cm, M: 95 cm
1991-től a Néprajzi Múzeumnak A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításán látható
Sarnyai Krisztina felvétele

Jankó János értelmezése szerint az 1728-as évszám a templomépület korábban már meglévő, de 1746-ban szintén megújított felére utal.[3]

Egy másik feliraton az egyház elöljáróinak nevét örökítette meg a festő-asztalos mester:

„ÉPITTETETT ISTEN DITSÖSÉGÉRE TSENGERI JÁNOS MÉLTATLAN PREDIKÁTOR PE MART CURATOR MÁTÉ JAN: EGYHÁZF: ES PÁL ISTV: BIRÓ IDEJEKBEN AZ EKKLESIÁNAK KŐLTSÉGÉVEL 1746 Dieb octob”

Famennyezet kazetta, felirattal
Néprajzi Múzeum NM 74.80.24
H: 107,9 cm, M: 128,4 cm
1991-től a Néprajzi Múzeumnak A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításán látható
Sarnyai Krisztina felvétele

A festett berendezés további gyarapodása az 1786-os évhez és Umling Lőrinc fiainak, ifjabb Umling Lőrincnek és Umling Jánosnak nevéhez fűződik. Elkészítették a két kazettából álló karzatfeljárót és a szószékkosarat. Ez utóbbin az 1786-os évszám is olvasható a lendületes vonalakkal megfestett madaras-virágcsokros díszítmény fölött.

A szószékkosár
Ifjabb Umling Lőrinc és Umling János munkája, 1786
Kiss Margit felvétele

Két újabb táblát festettek apjuk korábbi kazettái mellé a nyugati karzat mellvédjéhez, amelynek felirata:

„1786 … Szőts István tsináltatta a maga Költségével”

Az ő munkájuk a pap széke és az „asszonyok padja”, amelyeknek mellvédjét allegorikus képekkel és versekkel díszítették.

A pap székének mellvédje
Ifjabb Umling Lőrinc és Umling János munkája, 1786
Felirata:
‘Boldog keserüség
Kárhozatra méltó Voltomat Siratom
Jesus sebeivel , de magam biztatom
Mert a gyilkos Sátánt értem megrontotta:
Juda oroszlánya sárkányt megtapotta:’
Kiss Margit felvétele

Az asszonyok padja mellvédjének részlete
Ifjabb Umling Lőrinc és Umling János munkája, 1786
Felirata:
‘Erös a szeretet
Világot mint kevély Pávát megutáltam
Tövis koszorumban mert töb jót találtam
Boldog egymáshoz hű Pár galamb szerelme
Völegeny Jesusom lelkem égedelme’
Kiss Margit felvétele

A későbbi időkből származó bútorokat Jankó János így ismerteti könyvében:

„A padok fehérre vannak festve, tulipánokkal. […] A kerek magyarstylű asztalnak négyágú lába van; lapjában a csináltató K. B. Benedek és a csináltatás éve 1791; körirata a zsoltárok 23-ik verse. […]

A úrasztala lapja
Ismeretlen festő-asztalos munkája, 1791
Körirata: ‘Solt: XXIII. V.S: Asztalt Szerzesz Énelőttem Azok ellen kik énnékem Ellenségim, Megtöltöd Pohárom bőségesen.’
Kiss Margit felvétele

A úrasztala lapjának részlete
Ismeretlen festő-asztalos munkája, 1791
Felirata: ‘K. B. Benedek László Úr Tsináltatta […] a Költségével 1791. dik.’
Kiss Margit felvétele

A úrasztala faragott lábazata és festése
Ismeretlen festő-asztalos munkája, 1791
Kiss Margit felvétele

A hátsó chorus alatt mindjárt a bejáratnál balra foglal helyet a Zámbó Borbála külön széke, leterítve egy valódi persa szőnyeg szélével, mely szakadozott ugyan s százados por van benne, de színe még most is oly üde, mintha csak most terítették volna fel.”[4]

Sem a berendezés, sem a régi épület, sem a faharangláb nem látható ma már úgy együtt, ahogy azt első leírójuk, Jankó János még megcsodálhatta.

Telegdy Árpád akvarellje őrizte meg az utókor számára a régi templom külső képét, amelyet Malonyay Dezső a református templomok klasszikus típusaként jellemzett.

Az egyházközség számadáskönyvei szerint 1897-től pénzgyűjtésbe kezdett a gyülekezet. A nagyszabású átépítést 1904-ben fejeztek be. Ennek során lebontották a haranglábat, új paplakot emeltek, a templomot pedig jelentősen kibővítették.

Az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári Gyűjtőlevéltárában (EREL) fennmaradt dokumentumokból kiderül, hogy az egyházi közgyűlés határozata szerint a templom alapját 1,1 méterrel megemelik és 3 méterrel meghosszabbítják az épületet. „S miután az újjáalakítással 176 éve az időtől vagyon megrongált mennyezete megbontatik, tartva attól, hogy korhadt lévén a bontással teljesen tönkre megyen, azt is elhatározta, hogy illő árban a Magyar Nemzeti Múzeumnak eladja. Érintkezésbe is lépett a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóságával, mely kiküldötte által megvizsgáltatván (…) 600 Koronát ajánlott fel érette.” » (EREL: B 1/29-1904_a)

Hosszas levelezés után az adás-vétel létrejött. Külön bizottság felügyelte a három napig tartó bontást dr. Éber László vezetésével. Valószínűleg – a könnyebb szállítás érdekében – ekkor vágták fel a hosszú táblákat egykazettányi darabokra.

Idősebb Umling Lőrinc famennyezete 1904 júliusában előbb szekerekre rakva, majd a bánffyhunyadi vasútállomásról vonattal ment tovább a fővárosba.

Az 1904-ben megújított magyarókereki templomba visszakerültek és mindmáig láthatók az Umlingok által készített szószék és a padok.

A magyarókereki református templom famennyezetének múzeumi sorsa

A famennyezetet 57/1904 leltári számmal vételezték be a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménybe. Az Érem- és Régiségtár leltárkönyve értékes adatokat tartalmaz a famennyezet méretéről és egykori elhelyezéséről. Eszerint: „hossza: 12.70, szélessége 5.50 méter. Ötvenöt, nem egészen egyforma, részben inkább négyzetes, részben inkább hosszúkás táblákból áll, a melyeket piros, fehér és zöld lécek kereteznek be. A hely színén széltében 5, hosszában 11 tábla volt elhelyezve.”

A táblákat a Régiségtár déli folyosóján állították ki.[5]

A Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adattárának 19-20. századi műtárgyfelvételek gyűjteményében néhány famennyezet kazettáról régi fényképet őriznek, amelyek valószínűleg a két világháború között kiadott publikációkban jelentek meg.

A magyarókereki famennyezetet 1936. november 5-én vette át a Néprajzi Múzeum a Magyar Nemzeti Múzeumtól a vilonyai famennyezettel együtt.

Néprajzi Múzeum törzskönyvi bejegyzése

A korábban (1936. augusztus 11-én) átvett ádámosi famennyezettel és a vilonyai táblákkal azonos 134789 leltári számon került be a Néprajzi Múzeum műtárgyállományába.

A famennyezet kazetták és takarólécek egyenkénti beleltározását Varga Zsuzsa (1974), később Szacsvay Éva (1980-1981), az Egyházi gyűjtemény muzeológusai végezték el.

Több kiállításon szerepeltek a famennyezet egyes táblái. A jelentősebb alkalmak egyike 1969-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban megrendezett A népművészet évszázadai I. Festett táblák 1526-1825 című kiállítás volt.[6]

Tovább a kiállításhoz készült tájékoztatóhoz

A táblák egy része 1991 óta a Néprajzi Múzeumban A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításának kalotaszegi esküvő termében tekinthető meg.

A rekonstrukciós helyreállítást Gaál János, a Néprajzi Múzeum restaurátora végezte.

A famennyezet raktárban őrzött további néhány táblája 1997-ben a Kalotaszeg, a népművészet felfedezése című, Szacsvay Éva és Hofer Tamás által rendezett kiállítás keretében került volt látható.

Legutóbb 2007-ben, az Umling festő-asztalos család munkásságát feldolgozó Virágozódott… Anno. Az Umlingok Kalotaszegen című kiállítás adott alkalmat a magyarókereki famennyezet bemutatására.[7]

[1] Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. 2. Kolozsvár: Gloria.           1996:224-225.

[2] A szász származású, Kolozsváron letelepedő Umling Lőrinc és két fia 1742 és 1794 között dolgozott Kolozs és Szolnok-Doboka vármegye területén. Kalotaszeg legfoglalkoztatottabb festőasztalos-családjának munkásságáról 2007-ben rendezett kiállítást a Néprajzi Múzeum "Virágozódott… Anno" címmel. Az Umling család tagjairól lásd bővebben Kiss Margit: Az Umling család. In "Virágozódott... ANNO". Az Umlingok Kalotaszegen. Kiállítás katalógus. Budapest: Néprajzi Múzeum. 2008:16-17.

[3] Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Reprint. Selmeczi Kovács Attila, szerk. Budapest: Néprajzi Múzeum. /Series Historica Ethnographiae, 6./ 1993:55.

[4] Jankó János: Kalotaszeg magyar népe. Reprint. Selmeczi Kovács Attila, szerk. Budapest: Néprajzi Múzeum. /Series Historica Ethnographiae, 6./ 1993:55-56.

[5] Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV-XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:160-161.

[6] A kiállítást Hofer Tamás (Néprajzi Múzeum) és Kovács Péter (Csók István Képtár) rendezte. A kiállításhoz készült tájékoztató kézirata a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában NM-EAD-NY-1969. Kiállítás katalógus: Hofer Tamás - Makkay János: Festett táblák 1526-1825. A magyar népművészet évszázadai 1. Székesfehérvár: Fejér megyei Nyomda. /Az István Király Múzeum közleményei./ 1969.

[7] Somogyváry Mihály látványtervező jóvoltából a 29 raktárban őrzött tábla mindegyike kiállításra került.

GMO 評判

цветы киев

помощь на дороге

Gödényháza, református templom

Posted on 2012-07-26 by admin

Hozzászólás

Kiss Margit

A gödényházi református templom festett faberendezése

Gödényháza legkorábbi ismert okleveles említése 1262-ből való. V. István ekkor adományozta a tatárjárás után pusztán álló egykori Tornatelek területét Nedének, Munkach fiának a Szatmár vármegyei Adorján területéért cserébe.[1] A falu nevét Nede Adorjánból felköltöző leszármazottairól, a Gödékről, Gödényekről illetve Gödényháziakról kapta. Gödényháza az ugocsai magyar kisnemesi falvak egyike volt, amely nemcsak magyarságát, de a jellegzetes szatmári nyelvjárást is hosszú ideig megőrizte. Adófizető vagy dézsmaköteles telkes jobbágy soha nem lakott benne. Egy 1685-ben kelt bizonyságlevél szerint a gödényháziak „… soha a memoria szerént dezmát nem adtak sem eo Felsége szamara, sem másnak…”[2]

A falu lakói – a környékbeli településekhez hasonlóan – a 16. század közepétől tértek át a református hitre. A 17. század közepétől, mint önálló eklézsia szerepel a forrásokban.[3]

1666-ban épült első temploma a Gödény Mihály által adományozott telken. E régi épület helyébe emelték 1784–1785-ben az újabb templomot, amelyről az Ugocsai Egyházmegye 1808–1809-ben kelt egyházlátogatási jegyzőkönyvében a következőket olvashatjuk:

„A’ Gödinházi N[eme]s R[e]f[orma]ta Sz[ent] Ekklesianak vagyon Temploma és Toronya fábol a’ Templomnak hoszszasága 9.öl ’szelessége 5. hogy állandóbb légyen kömüvest hoztak bé czémentel meg erösittette. fekszik N[ap] Keletröl Enyészetre, azon vegin való fa toronyba van egy 3. mázsás nagyobb harang és egy kisebb 80. fontos. A’ Templom pedig epittetett 1784^ben a’ Torony pedig annak utánna kevés idövel az Ekkl[ési]a tulajdon költségen minden mások segittsége nélkül. A’ Batár follyo viznek melly a’ Helységet keresztül kasul follya egy kerületibe melly a’ Helységnek közép pontján vagyon. ugyan annak hellyén melly epült vólt 1666^ba T[ekin]t[e]tes N[em]z[e]tes Nehai Gödin Mihálly Úr önkénnyén Isten Ditsösségéhez valo ajánlásábol. Az Eszaki oldalba ezen önként valo ajánlashoz hogy mind a’ Templom bövüllyön mind a’ Kerités nagyobboljon, mely ma is fábol jó allapotb[an] tartatik, az utobbi épitéskor cserébe vett N[eme]s Szabo György Urtol maga tulajdon kertje vegibol az akkori elö és ugyanazon Templomnak épitésében munkás N[emzete]s Compossessorok az Helységen kívül magok szabad földjökböl adván érette nagyobb darab földet, melynek Contractussa va[gy]on sub N[ume]ro 1^o A’ N[eme]s Ekkl[ési]a ládájába. […]”[4]

Győrfy Ede lelkész debreceni Református Egyházkerületi Levéltárnak 1918-ban írt egyháztörténetéből megtudjuk, hogy a református egyházközség javaihoz tartozó, a falu keleti részén álló kétszobás, számos melléképülettel bíró lelkészlakás 1775-ben épült, 1778-ban készült el az iskolamester (tanító) háza egy fedél alatt a tanteremmel. Az 1784–1785-ben épült fatemplom nyugati fala mellett 1800-ban emelték a fatornyot.[5]
Kapcsolódó dokumentum » (Ttrel I.8.c.2/1 – 1.oldal),
Kapcsolódó dokumentum » (Ttrel I.8.c.2/1 – 2.oldal),
Kapcsolódó dokumentum » (Ttrel I.8.c.2/2)

A Batár nevű folyó szigetén álló mocsaras, lápos területre épült fatemplom és fatorony a 19. század végére életveszélyes állapotba került. Az 1908. március 14-én kelt 15. számú jegyzőkönyv egy főszolgabírói rendeletre utalva eltiltotta a fatemplom használati jogát. 1908. július 2-án tették le az újabb templom alapkövét, majd hamarosan felépült a 9 méter széles, 18 méter hosszú, két karzattal ellátott harmadik gödényházi református templom, amely ma is az egykori templomtelken áll.[6]

A gödényházi festett faberendezés múzeumba kerülésének előzményei

Valószínűleg nyomtalanul tűnt volna el az utókor szeme elől a 18. századi fatemplom és festett berendezése, ha Szege Sándor[7] ifjú szobrászművész 1908 nyarán nem látogat el a faluba. Szerencsére ott járt, és akvarell képeket készített az épületről és a templom berendezési tárgyait díszítő virágos festésekről.

A helybeliektől tudomást szerezve az épület és a faberendezések közeli pusztulásáról, közvetítette Győrfy Ede lelkész ajánlatát a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtára felé, miszerint a gödényházi református egyházközség eladásra kínálja a templom 90 mennyezettábláját, szószékét valamint nyolc kórustábláját.

Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 389/1908_1)

Hampel József a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának igazgatója 1908. július 29-én kelt levelében értesítette Győrfy Ede lelkészt, hogy megnézte Szege Sándor rajzait, melyeken nagyobbrészt jó állapotú 17-18. századi, magyar mestertől származó festett táblák láthatók. Mint írta, a Nemzeti Múzeum kiállítótereinek szűkössége nem teszi lehetővé a famennyezet kiállítását, mégis arra való tekintettel, hogy a festett táblák megmentésre méltók, és mert értékesítésük az újjáépítendő templom érdekében történik, 600 koronát ajánl fel a tárgyakért. Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 389/1908_2)

Győrfy Ede és a Régiségtár igazgatóságának 1908. augusztusi levélváltásai nyomán a megállapodás létrejött.
Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 401/1908_1),
Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 401/1908_2),
Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 412/1908)
Nagy Géza Régiségtári igazgatóőr augusztus 19-i levelében arról értesítette a lelkészt, hogy Molnár Viktor, a Régiségtár laboránsa 23-án érkezik a helyszínre felügyelni a famennyezet és a berendezési tárgyak szakszerű bontását, csomagolását. Győrfy Ede augusztus 30-án benyújtotta a Magyar Nemzeti Múzeum felé a 600 Koronáról szóló nyugtát. Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 426/1908)

A gödényházi festett famennyezet és a faberendezés múzeumi sorsa

A gödényházi református fatemplom famennyezetét, karzattábláit és szószékét 1908. szeptember 2-án 84-es leltári számmal vette fel műtárgyainak sorába a Magyar Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtára. A rövid leltárkönyvi bejegyzésből a tárgyak darabszáma és leírása elmaradt. Kapcsolódó dokumentum »

A gödényházi műtárgyak kiállítására, megfelelő elhelyezési lehetőség hiányában, nem került sor, így a szószék és a virágos táblák raktárba kerültek.

Szege Sándor akvarell képei, valamint egy bizonytalan eredetű, a templomról és a toronyról készült alaprajz, amely a faberendezések helyét is méretarányosan jelöli, a Műemlékek Országos Bizottságának (MOB) Rajztárába kerültek ismeretlen időben.[8]

1908-tól 1968-ig a szakirodalomban több helyen előfordul utalás a gödényházi faberendezést megörökítő színes rajzokra, maguk a műtárgyak azonban nem bukkannak fel a publikációkban.

A református fatemplom és fatorony Szege Sándor által készített rajzát Balogh Ilona tette közzé 1935-ben Magyar fatornyok című könyvében, ahol a templom és a faharangláb említése mellett a mennyezet egyik feliratát is közölte.[9]

Voit Pál művészettörténész 1942-ben írt tanulmányában a „régi magyar festő-asztalosaink műveinek lajstromában” sorolja fel Gödényháza 1785-ben készült karzatát. Sem a famennyezetről, sem a szószékről nem tesz említést, és a karzat hollétére sem tesz utalást írásában.[10]

Legközelebb Tombor Ilona 1968-ban írt monográfiájában olvashatunk az egykori gödényházi fatemplom mennyezetéről és faberendezéséről. Könyvének adattárában – a műtárgy és a rajzok közti összefüggés jelzése nélkül – széthullnak a gödényházára vonatkozó információk. A budapesti Néprajzi Múzeum raktárának 1962-ben vizsgált állapotát bemutatva helységnév megjelölése nélkül közli a szószékkosár mellvédjének feliratát.[11] Néhány oldallal később a Gödényháza címszónál az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) tervtárában és fényképtárában található rajzokra hivatkozva közli a famennyezet 79 táblájának és a hat táblás karzatnak feliratait.[12]

Bizonyító erejű adatok hiányában egyelőre nem állapítható meg, hogy mikor, milyen körülmények közt került át a Magyar Nemzeti Múzeumból a Néprajzi Múzeumba a gödényházi szószék.

A Néprajzi Múzeum nyilvántartási iratai közt, és műtárgyállományában sincs nyoma annak, hogy gödényházi tárgy a múzeum egyházi gyűjteményébe került volna.

A szószékkosár és a szószékkorona 1981-ben kapott leltári számot (NM 81.79.181; NM 81.79.155), mint ’újra leltározott, raktárrendezéskor előkerült’ tárgy. Származási helye kiderítésére azonban e kényszerleltározás során nem volt mód.

2010–2012 között, jelen pályázat keretében nyílt lehetőség arra, hogy a Néprajzi Múzeum törökbálinti műtárgyraktárában lévő meghatározatlan tárgyak eredetét kutassuk.

Sajnos ezzel egyidejűleg derült fény a jelentős hiányokra is. Sem a Magyar Nemzeti Múzeum, sem a Néprajzi Múzeum műtárgyraktárából nem került elő a templom eredetileg 90, Szege Sándor akvarellen megörökített 79 famennyezet táblája és a karzatmellvéd eredetileg nyolc, akvarellen megörökített hat táblája.

Egyelőre tisztázhatatlan, hogy mi lett a famennyezet és a karzattáblák sorsa. Nem ad erre választ a Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának leltárkönyve sem, amelybe nincs bevezetve a két világháborút Budapesten átvészelt tárgy-együttes átadása, esetleges elpusztulása, selejtezése, vagy törlése.

Az 1908-ban készült rajzok, a korabeli iratok és a fennmaradt egyetlen műtárgy, a szószék alapján alkothatunk képet a tárgyak egykori templombeli elhelyezéséről, méretéről, látványáról.

A Nemzeti Múzeumból ismeretlen helyre került famennyezet leírása

A fennmaradt alaprajzot figyelembe véve a 90 kazetta a templombelső teljes mennyezetét beborította. Felépítéséről és kiosztásáról Győrfi Ede lelkész 1908. augusztus 3-án kelt levelében a következőket írja:

”A mennyezet méretét illetőleg: 2 méter 60 cm hosszú 50 és 35 cm között váltakozó szélességű deszkákon léczezettel elosztva vannak ezek a négyzetek, melyekbe a díszítések festettek. A négyzeteket külön nem lehet levenni, hanem csak a deszkák egész hosszúságában. Egy ilyen deszka hosszúságban 3 négyzet foglal helyet.”
Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 401/1908_1)
Kapcsolódó dokumentum » (MNMI 401/1908_1)

Az egyes táblák eredeti elhelyezkedését nem ismerjük. A 79 kazettáról fennmaradt színes rajzon fehér alapszínre festett, nagyrészt szimmetrikus elrendezésű növényi díszítmények láthatók. A nagyjából négyzetes kompozíciókat a sarkoknál félkörös törtvonalú kettős fekete keret veszi körül. A templom keleti, ferde falzáródású részén helyezkedhetett el az a három, háromszögletű kazetta, amely egy pontból kiinduló leveles virágindákat, szőlőt és tökszerű gyümölcsöt ábrázol.

A famennyezet két feliratos kazettája közül az egyik az építés idejéről emlékezik meg:

ÉPITETETT EZEN ORATORIUM AZ ISTEN DITSÖSÉGÉRE FELSÉGES II. JOSEF CSÁSZÁR És KIRÁJUNK ENGEDELmÉBÖL. ANNO 1784 ben.

Szege Sándor szobrász rajza, 1908.
Papír, akvarell
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tudományos Főosztály, Gyűjteményi Osztály, Rajztár – K.10414

A másik kazettán a korabeli lelkész neve és a famennyezetet készítő mesterek neve olvasható:

AKKoRI MELTaTtLan PRE A N. EKLÉSiÁnAK : VÁSáRHELJi GYöRGy ASZtaLOS MESTEr : EmbErEi VaRadi ISTVán: És SZENTLeLeki PÉTER:

Szege Sándor szobrász rajza, 1908.
Papír, akvarell
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tudományos Főosztály, Gyűjteményi Osztály, Rajztár – K.10415

A Nemzeti Múzeumból ismeretlen helyre került karzattáblák leírása

A karzat a fatemplom nyugati részén, a bejárat fölött helyezkedett el. Mellvédjének vonalát az alaprajzon két kis fekete négyzet, az alátámasztó oszlopok helye, jelöli. A karzat feljáratát a fal melletti lépcsősor jelzi.

A gödényházi református fatemplom alaprajza
Készítője ismeretlen
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tudományos Főosztály, Gyűjteményi Osztály, Rajztár – K.2862

A karzattáblák készítője valószínűleg a famennyezeten is dolgozó két mester: Váradi István és Szentléleki Péter volt. Készítésének ideje: 1785.

Szege Sándor hat festményén felül félköríves, fülkeszerű, vörösbarna keretezésű táblákat láthatunk. A keret felső sarkainál egy-egy zöld színű tulipánfej nyúlik be a fehér alapszínű betétek felé. Négy táblán szimmetrikus elrendezésű virágos, leveles díszítmények, egy táblán lombos fák láthatók. Egy következő táblán a templom építésének idejéből származó, az iskolamester nevét megörökítő felirat olvasható:

1:7:8:5 16 Januári AMIDÖn EZ Házat ISTEN SzáLáSÁNAK. ÉPITETÉK VALa AZ. ÚR. TEMPLOMÁNAK. AKORI. MESTERE ENNEK SKOLÁJÁNak. VÓLT. BARANYI MOSES KEDVÉBÖL URÁNAK.

Szege Sándor szobrász rajza, 1908.
Papír, akvarell
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tudományos Főosztály, Gyűjteményi Osztály, Rajztár – K.10404

A táblák méretét nem ismerjük.

[1] SZABÓ István: Ugocsa megye. Magyarság és nemzetiség. Tanulmányok a magyar népiségtörténet köréből I./1. Mályusz Elemér, szerk. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.1937.:355-356.

[2] MOLNÁR Ambrus: Adatok az „ugocsai traktus” XVI-XVII. századi történetéhez a dézsmajegyzékek tükrében. In Vallási Néprajz 9. Küllős Imola, Molnár Ambrus, szerk. Budapest: Református Egyház Teológiai Doktorok kollégiumának Egyházi Néprajzi Szekciója.1997: 39-40.

[3] MOLNÁR Ambrus: Adatok az „ugocsai traktus” XVI–XVII. századi történetéhez a dézsmajegyzékek tükrében. In Vallási Néprajz 9. Küllős Imola, Molnár Ambrus, szerk. Budapest: Református Egyház Teológiai Doktorok kollégiumának Egyházi Néprajzi Szekciója.1997 :39-40.

[4] SZABADI István, szerk: „Mellyet még az régi atyáink is birtanak”. Bereg, Ugocsa és Közép-Szolnok református egyházlátogatási jegyzőkönyvei 1808/1809. Editiones Archivi Districtus Reformatorum Transtibiscani IX. Debrecen: Tiszántúli Református Egyházkerületi és Kollégiumi Levéltár. 2001. 262.

[5] Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára, Debrecen Ttrel I.8.c.2. Az iratcsomó tartalmazza Győrfy Ede lelkész utódjának, Kovács Dezsőnek 1942-ben írt levelét, amely téves évszámokat tartalmaz. Írásában utal arra, hogy a faberendezés a Nemzeti Múzeumba került.

[6] VASKEBA Katalin – MELÁNCSUK Gabriella: Nagyszőlősi járás: Csepe, Feketeardó, Gődényháza, Királyháza, Novoszelica, Tekeháza. A Nagyszőlősi járás Turizmusi ösvényei 2: 9-12. Nagyszőlős: Nagyszőlősi központi járási könyvtár. http://vin-library.do.am.

[7] Szege Sándor (1883-1945) szobrász és éremművész. Többek közt Alpár Ignác Kerepesi úti temetőben lévő síremlékének egyik alkotója.

[8] Jelen tanulmány megírásának idején a rajzok a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal Rajztárában, illetve jogutódja a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztárában találhatók.

[9] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935:156.; 14. kép

[10] VOIT Pál: Adatok a magyar festő-asztalosok munkásságának bibliográfiájához. In Emlékkönyv: Gerevich Tibor hatvanadik születésnapjára. Írták tanítványai. 111–138. Budapest: Franklin. 1942: 129. 135.

[11] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968: 120.

[12] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968: 135.

option99

доставка цветов по киеву

эвакуатор по украине

Templomi famennyezetek

Templomi famennyezetek

Néprajzi Múzeum – Budapest kategória bejegyzései

Homoródszentlászló, református templom

Sóly, református templom

Tök, református templom

Vilonya, református templom

Kispetri, református templom

Lozsád, református templom

Magyarókereke, református templom

Gödényháza, református templom