Kemse, református templom

Kiss Margit

A kemsei református templom berendezése

Baranya megye déli részén található Kemse község, az Ormánság vadvizes, ligetes tájának egyik jellegzetes települése. Az egykori kis jobbágyfalu a pécsi káptalan tulajdonában volt. Közigazgatásilag hozzátartozott a káptalan hatalmas birtokának néhány része, Zehipuszta és Háromfa-puszta, ahol néhány katolikus család élt. A faluról hosszú évszázadokon keresztül nem készültek pontos felmérések. A 19. században meginduló statisztikai munkák is csak hiányos, megbízhatatlan adatokat közöltek róla.[1]

Kemse lakói igen korán, a 16. század közepén tértek át a református hitre.[2] A kis község egyházi szempontból nem volt önálló, helyben lakó pap híján, filiaként a piskói református egyházhoz tartozott. Anyakönyvét is a mindenkori piskói lelkész vezette.[3]

Piskó és Kemse 1782-ben közösen épített fatalpas, nádtetős templomot.[4]

1834-ben a kemseiek önálló templom építésébe fogtak, amely mellé faharanglábat állítottak. Belsejét festett famennyezettel, karzattal, szószékkel és padokkal látták el.

A haranglábat 1901-ben a templom elé emelt toronnyal váltották fel. Mindössze 12 évig állt Kemsén a fatalpas templom az új toronnyal, mert 1913-ban egy kőtemplom felépítéséről és a régi templom lebontásáról döntött a gyülekezet. Az épület akkoriban már egyedüliként képviselte az Ormánság jellegzetes fatalpas, sövényfalú templomtípusát.

Szerencsére a régi templom nem pusztult el nyomtalanul. Ez elsősorban Szentpétery Pál kemsei tanítónak köszönhető, aki levélben értesítette a Szépművészeti Múzeum igazgatóságát a bontás híréről, egyúttal felajánlva megvételre a templom festett mennyezetét. » Dr. Térey Gábor, a Szépművészeti Múzeum igazgatója a levelet a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának továbbította.[5] »

A Szépművészeti Múzeum levele a Néprajzi Múzeumnak Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

A Szépművészeti Múzeum levele a Néprajzi Múzeumnak
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

A Néprajzi Osztály részéről Györffy István vette fel a kapcsolatot Csikesz Sándorral, Kiscsány és Kemse lelkészével, akitől részletes leírást kért az épületről és a festett berendezésről.[6]

Csikesz Sándornak a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában őrzött, rajzmellékleteket tartalmazó válaszlevele[7], valamint a bontása előtt készült két régi fényképfelvétel[8] pótolhatatlan értékű dokumentumai Kemse ma már nem létező református templomának. Segítségükkel hiteles képet nyerhetünk az épület szerkezeti felépítéséről és a Néprajzi Múzeumba került festett mennyezet és a faberendezés eredeti elhelyezkedéséről, állapotáról.

Csikesz Sándor az épületről a következőket írja:

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

„A templomhoz most torony van építve. Eredetileg külön templom és külön harangláb állott. A templom typikus ’ormánsági’, talpas templom. Fundamentom nélkül épült. A templom helyét agyaggal feltöltötték és jól lesulykolták. Erre feltették a négyszögbe összerótt hatalmas talpgerendákat. A talpakba megtámogatott oszlopokat. Ezekre a tetőt. A közét rekesztett fallal vagy sövény tapasztással falnak készítették.

Csikesz Sándor lelkész rajza a kemsei templomról Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész rajza a kemsei templomról
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Valamikor itt az Ormánságban mind ilyen templomok voltak. Száz évvel ezelőtt a mi falunké is ilyen volt.[értsd: Kiscsány]

S mikor az árvíz többször fenyegette, emelőrudakkal egyszerre megemelték s alája csúsztattak hengeresre faragott fatörzseket és a templom elé fogták a falu össze lovait és úgy húzatták fel a dombtetőre a völgyből teljes egészében. A drávapalkonyait pedig az 1832-iki nagy árvízkor kivitte a temetőbe (2 kilométerre) a víz s ott akadt meg egy nagy nyárfában. Ehhez pányvázták a templomot és úgy vonszolták vissza. Ma már talpas templom nincs több nálunk. Csak a kemsei!! Ennek a napjai is meg vannak számlálva! Még ezen a nyáron újat építenek helyette!”

A régi fényképen látható, hogy két bejárata is volt az épületnek: egy a torony felől, egy pedig a déli oldal középső részén. A déli és az északi falba vágott két-két kicsi ablakon jutott be természetes fény a templomba.

A mindössze 6,18 méter széles, 12,7 méter hosszú és 4 méter magas templombelsőt 129 kazettából álló, osztólécekkel tagolt famennyezet fedte, amely 1834-ben, a templom építésével egy időben készült. Feliratos tábláját Csikesz Sándor a következőképp írja le:

„A középső mező négy sarkában négy fehér rózsa. Felül egy repülő fehér galamb visz a szájából lelógó babérkoszorút. A koszorú által bekerített helyre ez van írva: ’Eben az Esztendőben köszüttetett az Annya Szentegyháza, az 1834dik Esztendőben, Pósa Jószeb, Öreg Biró Mihó Jószev Öreg Eskűt’.

A mennyezet népies rokokó stílusú díszítményei közt a virágos ornamentikák mellett számos bibliai vonatkozású figurális tábla is akadt:

„A festett mezők érdekesek, van köztük sok, ami meglepően szép. Sok magyaros motívum tulipán, rózsa és rozmaring díszítés. Sok cseréptál, virágkosár, virágváza. Talpas kehely (huszita reminiscentia). Almába szúrt rozmaring, mint a szűzi szerelem jelképe. Egy mezőben összeszedve a magyar kalapdíszek: árvalányhaj, darutoll, rozmaring, rózsa! Másutt két darutoll közt mocsári írisz. Cseréptálban szegfűk. Virágkosárban gyöngyvirág.

De legérdekesebbek a bibliai illusztrácziók és a kálvinista egyházi élet cultus illusztrácziói: Noé galambja olajággal szájában. A XXXIII. Zsoltár zeneszerei: lant, hegedű, síp, trombita. Sőt a duda is. A XLII. Zsoltár szomjúhozó szarvasa, mely a kies kútfőre vágtat. Egyik mezőben az ótestamentomi főpap, Urim és Thummim-ja, drágaköves négyszegletű mellvédője. Másutt a biblia ’eszterág’-ja: a gólya szájában kígyóval. Amott a kakas, melynek szavára Péter megtagadta mesterét. Itt a Nap mosolygó képe osztja 12 sugárkévéjét amott az ótestamentomi templomkárpit félrevonva, hogy láthassuk a mögötte nyugvó páskabárányt. Sőt még a Jób könyve tengerben hánykolódó nagy Leviathánja is felismerhető.”

Csikesz Sándor alaprajzot is mellékelt leveléhez, amely a bútorzat egykori elhelyezkedéséhez nyújt fontos támpontot.

Csikesz Sándor lelkész alaprajza a kemsei templom berendezéséről Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész alaprajza a kemsei templom berendezéséről
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

A kemsei református templombelső 1913-ban Néprajzi Múzeum Fotótár F 65792

A kemsei református templombelső 1913-ban
Néprajzi Múzeum Fotótár F 65792

Az L alakú karzat a torony felőli nyugati fal teljes hosszában, másik szakasza a déli fal közepéig húzódott. Négy faoszlop támasztotta alá. Feljárata a torony alatti bejárattól jobbra, a fal mellett elhelyezett lépcsősor volt. Mellvédje összesen 13 táblából állt. Alsó szélét díszes deszka zárta le. A karzatmellvéd – festésének stílusa alapján – a mennyezettel egy időben, 1834-ben készülhetett. A karzat alját fedő kazettás famennyezet azonban korábbi volt, mert ahogy Csikesz Sándor írja, az öregek emlékezete szerint azt a zalátai templomból áthozott 27 festett kazetta borította.

A templom középső részén, az északi fal mellett állt a díszes koronával ellátott szószék, amelybe lépcsők vezettek fel. A szószékkosár mellvédjét a karzat és a mennyezet festményei közt is megtalálható virágkosárral és vázába állított virágcsokorral díszítették. A szószék elé helyezték el a támlás, virágos indákkal kifestett papszéket. A templomtér középen a szögletes, szekrényszerű alsó résszel és kerek lappal ellátott úrasztala állt, amelynek ajtaját festett madár díszítette, alatta egy kibetűzhetetlen felirattal.

A templom további berendezését két-két, egymással szembefordított hosszú padsor alkotta a nők és a férfiak oldalán. A régi fényképen a nők egyik padsorának mellvédje látható közelebbről, amelyen festett virágos kazettát, a könyöklő alatt festett rojtokat láthatunk.

A kemsei református templombelső 1913-ban Néprajzi Múzeum Fotótár F 65792

A kemsei református templombelső 1913-ban
Néprajzi Múzeum Fotótár F 65792

A kemsei festett berendezést készítő mesterek

Zentai Tünde néprajzkutató Dél-Dunántúl festett templomait bemutató könyvsorozatának Adorjásról szóló kötetében találunk adatokat Kemse feltételezett mestereire vonatkozóan.[9]

Kemsén nem található mesternév a berendezési tárgyakon, és a régi jegyzőkönyvek közt sem. Az 1834-ben készült kemsei és az 1837-ben kifestett adorjási tárgyakat összehasonlítva Zentai Tünde úgy véli, hogy stílusuk, motívumkészletük, színviláguk, ecsetkezelésük megegyezik. A kemsei famennyezet, a karzatmellvéd táblák, a szószék és a papszék készítője tehát feltételezhetően az adorjási karzaton nevét megörökítő Száitz Jakob vajszlói asztalosmester, és a vele valószínűleg együtt dolgozó Kraus József pécsi piktor lehetett.[10]

A korábban már említett, kemsei karzat aljába másodlagosan beépített zalátai táblák készítője ismeretlen.[11]

A kemsei úrasztalának készítője azonban bizonytalan. Valószínűnek tűnik, hogy korábban készült, 1834 körül átfestették, színvilágát hozzáigazították az újonnan készített bútorokhoz. Az asztal ajtajának virágos-madaras díszítése, a felhasznált festék anyaga eltér a Száitz-féle festéstől, annál korábbinak tűnik. Továbbra is fejtörést okoz az ajtón látható felirat, amely mindmáig megfejtetlen maradt.

A kemsei templom festett berendezése a Néprajzi Múzeumban

Bár egy ideig bizonytalan volt a szószék, az úrasztala és a papszék eladása, végül a famennyezet és a karzat tábláival együtt ezek is bekerültek a Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum) gyűjteményébe.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

Csikesz Sándor lelkész levele a Néprajzi Múzeumnak
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.

1913 májusában Semayer Vilibáld, a Néprajzi Osztály igazgatója köszönőlevélben fejezte ki háláját Csikesz Sándor lelkésznek a kemsei berendezés megvásárlásához nyújtott segítségéért.

A Néprajzi Osztály köszönőlevele Csikesz Sándornak Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-155/1913.

A Néprajzi Osztály köszönőlevele Csikesz Sándornak
Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-155/1913.

A Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum) 1914. február 23-án 103275 leltári számmal vette fel műtárgyállományába a tárgyakat. A régi leírókarton meglehetősen szűkszavú: „Kemse. Talpas templom belsejéből: festett karzatdeszkák, mennyezet, stb.” Hiányzik a műtárgyak részletes felsorolása, darabszáma, leírása és mérete.

A kemsei berendezés a múzeum Hagyomány gyűjteményébe került, amely akkoriban egyesítette a mai Szokás- és játékgyűjtemény, az Egyházi gyűjtemény valamint a Bútor- és világítóeszköz gyűjtemény tárgyait. A kemsei műtárgyak a múzeum raktárában vészeltek át két világháborút, és költöztek át az intézménnyel együtt több alkalommal az éppen aktuális újabb raktárba. A Néprajzi Múzeum Könyves Kálmán körúti épületében az 1960-as, 1970-es években egy vízcsőtörés következtében jelentős károsodás érte a berendezés festését, amelynek nyomait a tárgyak egy része mindmáig magán viseli.

Az 1960-as években a kemsei tárgyak konzerválását végezték el a múzeum restaurátorai.

A műtárgyak közel száz évig nem kerültek a nyilvánosság elé. A lebontott talpas templom azonban, mint a középkori hagyományokat őrző helyi népi építőgyakorlat és ácstechnika klasszikusa, gyakran hivatkozott példája maradt a népi építészettel, templomokkal foglalkozó szakirodalomnak.[12]

1981-ben Szacsvay Éva, az akkor már önállósult Egyházi gyűjtemény vezetőmuzeológusa raktárrendezés alkalmával leltározta be újra a kemsei műtárgyakat. Ennek során az egyes tárgyak, tárgytöredékek önálló leltári számot kaptak. Az akkoriban már tekintélyes mennyiségű festett templomberendezés teljes rendszerezésére nem volt mód, így előfordult, hogy az egyébként összetartozó tárgyak egyes elemei külön leltári számon kerültek be a nyilvántartásba.

A raktárban töltött hosszú évszázad után a Debreceni Református Kollégium Múzeuma 2001-ben egyházművészeti állandó kiállítására kölcsönözte a kemsei templom szószékét. A 2000-ben helyreállított szószékkosár és korona – néhány, akkor még kallódó elemétől eltekintve – mindmáig látható a debreceni kollégium 2012-ben megújult múzeumának kiállítóterében.

A famennyezet, a karzatmellvéd táblái, a papszék és az úrasztala a Néprajzi Múzeum Egyházi gyűjteményének raktárában találhatók.

Jelen pályázat keretében nyílt lehetőség alaposabb felmérésükre, rendszerezésükre, hogy megtudjuk: valójában mi és mennyi maradt fenn a kemsei templom berendezéséből?


[1] ELEK Péter – GUNDA Béla, et. al.: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Írták: a Pro Christo Diákok Háza Falukutató Munkaközösségének tagjai. Budapest: Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Bt. 1937:23.
[2] Szlavónia és az Ormánság népe Sztáray Mihály tanításai nyomán lépett a reformáció útjára. Sztáray 1544-től Laskón működött. Baranya és Szlavónia területén 120 protestáns egyházat alapított. KISS Z. Géza: Ormánsági változások. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1991:149.
[3] ELEK Péter – GUNDA Béla, et. al.: Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete. Írták: a Pro Christo Diákok Háza Falukutató Munkaközösségének tagjai. Budapest: Sylvester Irodalmi és Nyomdai Intézet Bt. 1937:23.
[4] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935:103.; Kováts J. István (főszerk): Magyar református templomok I. Budapest: Atheneum Nyomda. 1942:91
[5] Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattár EAD-NMI-43/1913.
[6] Csikesz Sándor (1886-1940) debreceni ref. lelkész, teológiai tanár. Fényképét lásd: http://hdl.handle.net/2437/12773; Metapédia: Csikesz Sándor
[7] Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattára: EAD-NMI-43/1913.
[8] Néprajzi Múzeum Fényképgyűjteménye: F.55515, F. 65792
[9] ZENTAI Tünde: Adorjás. A Dél-Dunántúl festett templomai. Pécs: Pro Pannónia Kiadó. 2007.
[10] ZENTAI Tünde: Adorjás. A Dél-Dunántúl festett templomai. Pécs: Pro Pannónia Kiadó. 2007: 25–31.
[11] Kérdéses, hogy ezekből a táblákból kerül-e be egyáltalán néhány darab a Néprajzi Múzeumba 1913-ban.
[12] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935:2. kép.; KOVÁTS J. István (főszerk): Magyar református templomok I. Budapest: Atheneum Nyomda. 1942:9.; Néprajzi Lexikon V. Ortutay Gyula, főszerk. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1982: 248–241.; 253:3. kép.

Mánd, református templom

Balassa M. Iván

A mándi református templom története

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Felső–tiszavidéki tájegységének központi épületegyüttese: a Mándról származó templom és a Nemesborzováról áttelepített harangláb.

A templom viszonylag bőséges irodalma Kiss Kálmán 1878-ban megjelent munkájával vette kezdetét[1], és a publikációk sora napjainkig tart. Különösen fontosak ezek közt Gilyén Nándor tanulmányai.[2] Már bevezetőül érdemes utalni az általa is vallott, nagy előzményekre visszatekintő vélekedésre, hogy a mándi templom a gótika szívós és sajátos továbbélésének példája.[3]

A mándi református templom építésének ideje hosszú időn át problémamentesnek tűnt, hiszen a famennyezet középmezője: a koporsó látszólag pontos adatokkal szolgál:

Ezen Isten Háza épit / tetett a régi Templom / nak hellyére a N. Mán / di Reformata Sz. Ekkle / sia tulajdon költségével / kezdődött építése a Fel / séges K. Consilium enge / delméből 1787 dik Esztbe / végződött 1790 ben. / ISTEN ditsősségére / Die 20 Spbe

A felirat négy sarkában is látható egy-egy szám, összeolvasva 1790. Kevesebb figyelemre méltatták eddig, pedig úgy tűnik, ez is fontos, hogy a szószékkorona hangvetőjének alján is van egy évszám: 1791.

Többen felfigyeltek arra, hogy a berendezés egyes elemei nincsenek – elsősorban szerkezeti – összhangban az épület egészével. A karzatok utólagos elhelyezése eléggé nyilvánvaló: a karzatot tartó vízszintes gerendák miatt megbontották az épületszerkezetet, és a gerendákat csak ráültették (méghozzá nem is túl szakszerűen) a szerkezeti csomópontokra.[4] A nyugati karzat beépítésekor eltüntették a déli homlokzat utolsó nyugati ablakát és lefűrészelték a nyugati bejárati ajtó felső részét. A keleti karzat beépítésekor a keleti ablakot – eredeti helyén lekicsinyítve – „áthelyezték”.

A diadalív jelenlegi, és a templommennyezettel bizonyára egykorú borítása alatt, az ajtókhoz hasonlóan gondosan megmunkált, ívelt könyökfák vannak. A bontáskor napvilágra került gerendákról megállapították, hogy felületük gyalult (?),[5] ami szintén arra vall, hogy valamikor takarás nélkül díszítették a templomot.

Az ellentmondások egyik legérdekesebbje a „korábbi templom”, melyre a koporsó felirata is utal, és amelyet a bontás során – természetesen – a templom alatt kerestek. Bizonyos nyomokat talált is Kovács István László, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum építész munkatársa.[6] „A feltárás szerint az előző templom ugyancsak poligonális szentélyzáródású, a most elbontottnál kisebb, körülbelül 5.70 x 13.00 méter befoglaló méretű épület volt.”[7]

Ennek (?) a feltételezett „korábbi templomnak” más részletei is előkerültek a karzat alatt, továbbá ereszdeszkaként, sőt padelőlapként egy kazettás, festett mennyezet részletét találták meg. Egy részük – 12 tábla – jelenleg a templombelsőben, az északi falra felakasztva látható.[8] Eddig általában úgy véltük, hogy ezek a kazetták abból a kisebb méretű templomból származnak, melyet a feltárás valószínűsített.

Már Kiss Kálmán[9], majd Balogh Ilona[10] utal a templom formai egyezésére a Mátyás-kori gótikus kőtemplomokkal. Ezt a tényt két irányból igyekeztek indokolni, egyrészt egy hasonulási igénnyel ezekhez a templomokhoz, másrészt a népi kultúra jellegéből adódó szívós hagyomány-továbbéléssel, mint ez Gilyén Nándor korábban már hivatkozott tanulmányában is olvasható.

A berendezés és az épületszerkezet közötti ellentmondást Gilyén Nándor[11] és magam is[12] úgy igyekeztük áthidalni, hogy feltételeztük, az 1790-ben, illetve 1791-ben befejezett építést közvetlenül követte a karzatok beépítése és mindaz az átalakítás, mely ezzel volt kapcsolatban.

Gilyén Nándor – valószínű saját hasonló kételyeinek eloszlatására – hivatkozik Tákos példájára, arra, hogy: „A fatemplomok és berendezések építés után néhány évre végzett átalakítása, bővítése, kiegészítése nem lehetett egyedülálló, erre mutat például az 1766-ban épült tákosi templom 1767-ben készült két padja, 1779 évi bővítése, új karzata és a templom 1784-i megújítása.”[13] Megítélésem szerint azonban ennek a templomnak sem ilyen egyszerű az építéstörténete – ez azonban már egy más tanulmány témája – arról nem is beszélve, hogy a templomokban található „építési” feljegyzéseket, évszámokat – mint erre még a későbbiekben visszatérek – óvatosan kell kezelni.

A mándi református templom építési korának és egyes építési korszakainak meghatározását a berendezés kérdéseivel kezdem, hiszen – egyéb fogódzók híján – e téren nyílik lehetőség az összehasonlításra, bizonyos időrendi kérdések tisztázására.

A szószékkoronával kezdve: többen említik, hogy a mándihoz hasonlóak vannak Kisszekeresen, Nagyszekeresen, Tiszakóródon, Tarpán és Vámosorosziban.[14] A felsoroltak közül különösen a Vámosorosziban lévő figyelemre méltó, ez ugyanis feliratában megnevezi a készítőt is: „Készíttetett ez a Korona T. Literáti Vida Jóse(f) Prédikátorságában Vasvári Gábor által 1794-dik esztendőben, Pünkösd Havában.[15] A mándi és a vámosoroszi szószékkoronáról már első pillantásra is látszik, hogy egy kéz műve, így – mivel időbeli akadálya sincs – az előbbit is Vasvári Ódor Gábor munkájának tekinthetjük.[16]

Az időbeli egyezés a szószékkorona és a koporsó felirata között – 1790 illetve 1791 – és a feliratok azonos jellege arra vall, hogy a mennyezet is az ő keze munkája lehet. Ezt erősíti meg az 1799-ben készült hermánszegi mennyezet, melynek építési körülményeit a templom keleti zárófalán elhelyezett festett felirat örökítette meg: „…Ep/pitették ez Urházát, T. Kas/sai Sámuel Prédikátorságában/ V. Ódor Gábor Asztalos mes/ter által 1799-ben.[17] Ebbe a körbe tartozik még az 1792-ben elkészült mennyezet Túrricsén, ahol a koporsó kialakítása is teljesen azonos a mándival.[18] A milotai templom feliratát azért érdemes idézni, mert szinte szó szerint követi a Mándon találhatót: „EZEN ISTEN-HÁZA ÉPÍTTETETT A RÉGINEK HELYÉRE A FELS. KIR. CONSILIUM ENGEDELMÉBŐL, A NEMES MILOTAI REF. SZ. EKKLESIA KÖLTSÉGÉN, ISTEN DICSŐSÉGÉRE 1793 MÁJ. 23. Ujittatott 1893. MÁJ. 23.”[19]

Ezeknél a mennyezeteknél Vasvári Ódor Gábor az új „divat”-ot követi, az erőteljes tagolással kazettákra osztott mennyezet mezőit nem virágornamentikával díszíti, hanem sötétkék alapon arany csillaggal ékíti és a tagoló bordák (osztólécek) találkozásához többszínű rozettákat helyez.

A templombelsők következő meghatározó eleme a karzat, vagy karzatok. Tombor Ilona a következőképpen jellemzi a mándiakat: „Az egyik 4 táblás; egyforma táblákkal, melyeket festett, plasztikus indakeret díszít, a sarkokban kihajló csigavonalakkal és azokon átbújó karikával. Mindensarokba egy-egy csipkézett szélű négyszöget festettek, amely rátétszerű hatást kelt. Az egész díszítésmód bőr- vagy fémmunkára emlékeztet, ahogyan Gilyén Nándor találóan megjegyezte. A táblákat plasztikus pilaszterek választják el, primitív korintizáló főkkel; a párkány festése márványt utánzó. E mértani, illetve építészeti jellegű elvont formák mellett néhány szervetlenül odafestett árva fenyőfát látunk. Tartalmi hasonlóságot mutatnak a […] felvidéki „cédrusfás” karzatokkal.”[20] Nem teljesen egyértelműen a vámosororoszi templom szentélyben lévő karzat hasonlóságára is utal, amelyről Gilyén Nándornak az a véleménye, hogy ez is Vasvári műve.[21] Ebbéli vélekedését magam is osztom, hiszen mindkét helyen felül erőteljes, színes harántsávozásokkal (márványozással) is hangsúlyozott párkány zárja a karzat mellvédét. Az oszlopokkal tagolt felületeknél az oszlopokkal párhuzamosan megszólalásig azonos „ciprusfa” díszítés található. Az már inkább csak a művészi variáló kedvnek köszönhető, hogy Vámosorosziban az oszlopok téglalap metszetűek és az említett ciprusfák a mezők keretezésén belül vannak, Mándon ezzel szemben az oszlopok gömbölyűek és a fák az előzővel egyébként rendkívül egyező keretezésen kívül kaptak helyet. Még a középmezők aljára festett két-két kis „fenyőfa” is azonos!

A milotai mennyezetre már fölhívtam a figyelmet, és bizonyára nem véletlen, hogy a karzatok is azonosak. A mándi és a milotai karzatok az őket tartó oszlopok formájában, oszlopfőiben is nagymértékű hasonlatosságot mutatnak.[22]

Hermánszeg temploma azért különleges jelentőségű, mert ez esetben Vasvári Ódor Gábor nemcsak a berendezést készítette, hanem a templomot is ő építette. Ez az adat Kiss Kálmántól származik,[23] a Műemléki Topográfia is ilyen értelemben ír.[24] Ugyanakkor Várady József úgy tudja, hogy a templom „[…] középkori, kiépítve 1722, átépítve 1797–99-ig […]”,[25] s bár a munka jellegéből adódóan forrását nem ismerhetjük, elgondolkoztató, hogy a hatszögzáródású szentélyes, sarkain támpilléres templomot valóban klasszicistának tekinthetjük-e, mint azt a Topográfia teszi, és valóban új építés fűződik Vasvári Ódor Gábor nevéhez? Az, hogy a renoválást építésként tüntetik fel, nem szokatlan, éppen mesterünk esetében is van rá példa.[26]

Mindenesetre az eddigiek alapján joggal feltételezhető, hogy a mándi templom mennyezete, szószékkoronája, a nyugati és keleti részben lévő karzatok egykorúak és egy mester műve, Vasvári Ódor Gáboré. Ez nem találkozik Gilyén Nándor véleményével, szerinte a kor gyakorlatának megfelelően több mester dolgozott Mándon és példaszerű összhangjuk eredménye a látható stílusegység.[27]

Tombor Ilona arra is felhívja a figyelmet, hogy a mándihoz hasonló padok vannak Csarodán, Kölcsén, Nagyszekeresen (1773-ból és 1783-ból) és Vámosoroszban is, s ez utóbbit 1794-ben feltehetően Vasvári Gábor készítette.[28]. Mándon kétféle pad van, a keleti és nyugati részben lévők nemcsak jelentősen különböznek a szószékkel szemben elhelyezkedőkkel, hanem az utóbbiak részben takarják az előbbiek díszített padelőit. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy azok a bizonyos korábbi mennyezetből származó festett kazetta töredékek egy darabja a templom hossztengelyére merőleges padoknál került elő. A tengellyel párhuzamos, barokkosan kihasasodó padokon olyan belső keretezés van, mint amilyennel a karzaton találkozhattunk, ugyanakkor a mezőket elválasztó függőleges tagolás alapvetően más szellemben fogant, mint a karzatokon. Ezekkel a padokkal egyező a papi szék is. Mivel a templombelsők legkevésbé dokumentált részei a padok, így ez esetben csak a tények rögzítésével kell megelégednem.

1787 és 1791 között tehát komoly munkálatok voltak Mándon, de ez véleményem szerint nem „templomépítés” volt, hanem csak felújítás, egy új berendezés elkészítése.

 

A berendezés tanulságai miatt újra elő kellett venni a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban őrzött nem túlzottan bőséges bontási dokumentumokat, és egy olyan dologra figyeltem fel, amely eddig mindenki figyelmét – az enyémet is – elkerülte. KOVÁCS István László leírta, hogy „A „diadalív”-gerenda keleti oldalán középen előkerült egy 30×9 cm befoglaló méretű, fekete festékkel festett felirat, ami valószínű az ácsszerkezet készítésének dátuma: „Ad 1787” […]. A betűk görögösek, az ezres római számmal íródott, az egyik hetes fordított.”[29] Szerencsére Kovács István László egy nem túl jó minőségű fényképfelvételen[30] túl 1:2 méretarányú rajzban is megörökítette a feliratot,[31] amelyet azonban tévesen értelmezte (már maga ez a tény is nagymértékben hitelesíti a rajzot és fényképet), hiszen helyes olvasata: Ad 1582, esetleg 1587, mert az utolsó szám – a kopás vagy torzulás miatt – mindkét lehetőséget megengedi.

Ez teljesen új távlatokat nyitott a kutatás előtt. Mindenekelőtt azt igyekeztem tisztázni, hogy a diadalív gerendája nem másodlagos beépítésű-e, azaz egy eredetileg más épületből származó épületelemet használtak újra fel? Ezt szerkezeti szerepe, a korábbi csapolásnyomok hiánya kizárttá teszi, a gerenda a jelenlegi templom épületszerkezetéhez készült.

Ennek az adatnak a fényében új megvilágításba került egy olyan levéltári adat is, melynek korábbi – hozzáteszem téves – fordítása éppen egy közleményem nyomán a templom 18. század végi építése mellett szólt. Az 1733-ban készült Conscriptio Ecclesiarum Parochialium Szatmár megyében, a Szamosközben összeírta a mándi templomot is: „Mánd falu nem katolikus parókiájának van egy leányegyháza éspedig a borzovai, mely fél óra járásra van: a falu [t.i. Mánd] lakosai mind kálvinisták. Az anyaegyházban soha sem volt kőtemplom, csak fából való, amit a lakosok maguk építettek. A helység prédikátora a parókia épületében lakik állandóan.”[32] A szövegben funkcionáló fatemplomot említenek, s mivel az összeírás nyilvánvalóan az 1731. március 25-én meghirdetett úgynevezett Carolina Resolutio eredményeként született, és eredetileg az Egri Érsekség Kassai Egyházkerülete levéltárában őrizték, egyértelmű, hogy a valós helyzetet rögzítették, hiszen a Carolina Resolutio miatt az érdek éppen az lett volna, hogy a kálvinistáknak nincsen templomuk.

Mindezek nagymértékben valószínűsítik, hogy a mándi templom fala, vázszerkezete 1787 előtt épült, és ezt erősítik meg a berendezésről elmondottak is. A továbbiakban arra teszek kísérletet, hogy immáron ezen ismeretek birtokában rekonstruáljam a templom egyes építési korszakait.

I. építési korszak

A templom 1582-ben vagy 1587-ben épült. Falának vázszerkezete és alaprajza azonos a ma is meglévővel. A 16. század végi építés magyarázza a déli és a keleti homlokzat ablakainak élszedett szárfáit és a szamárhátívet formázó szemöldökfáit, a bejárati ajtók és a diadalív takart részeinek igényes kialakítását. Ez ugyanis a gótika – és nem annak szívós továbbélése, ami erre az építési körre nem is nagyon jellemző – és egyben kivételes példája a késő-gótikus provinciális faépítészetnek, annak, amelynek emlékanyaga az anyag romlandósága és viharos történelmünk miatt nem maradt fönt, s melyet eddig jobbára nehezen értelmezhető levéltári adatok alapján próbáltunk meg elképzelni.

II. építési korszak

A 16. század végi és a múzeumban felállítás során rekonstruált „építéskori”, azaz 18. század végi állapot között mindenképpen kellett legyen egy (de az sem kizárt, hogy több) nagyobb átalakítás. Erre vall a déli és a nyugati ajtó. Ezek tokja takarja a későközépkori szerkezetet, melyek a takarás alatt meszeltek, tehát későbbiek annál.[33]

Feltételezhető, hogy ebben az építési periódusban készülhetett az a festett mennyezet, melynek egyes elemeit a templom különböző részein találták meg. A mándi kazetták között feltűnően sok az átlós szerkesztésű, ez viszonylag késői korra vallana, emellett ez a szerkesztési sajátosság meg is nehezíti az összevetést a környék hasonló emlékeivel.[34] Tombor Ilona említi a csengersimai és gyügyei együttest, mely nem köthető névhez. A csengersimai mennyezet 1761-ben készült, a kazetták keretezésénél ugyanarra a mélyítést sugalló optikai trükkre törekedtek, mind a Mándon föllelteknél, ez azonban szinte az egyetlen rokonság a kettő között. Csengersimán a kazetták szimmetrikusan szerkesztettek és közöttük a hét mándi motívum egyike sem lelhető föl. A Gyügyén lévő mennyezeten a mándi motívumok közül fellelhető a „tök”, a „pálmafa”, a kazetta négy sarkából induló „csepp” és a „háromágú szőlőfürt” is. A „pálmafákat” összevetve: Gyügyén ez egy meglehetősen kusza vonalszövedék, szinte az az ember érzése, hogy festője nem is tudja, pontosan mit ábrázol. A mándi „pálmafa” erőteljes, lendületes vonalvezetése a két „tökös” kazettán is megfigyelhető, ez is jóval határozottabb, mint amit Gyügyén láthatunk. A két mennyezet viszonyáról az az érzésem, mintha a gyügyei mester a mándit másolta volna. Ha a másolás teória – mely természetesen jelenthet azonos mintakönyvből dolgozást is – mindkét esetben helytálló, akkor a mándi mennyezetrészletek készítésének végpontja adott: 1767. Az „iskola” eddig ismert legkorábbi példája az 1761-es csengersimai. Tehát csak az valószínűsíthető, hogy az újonnan előkerült kazetták is ez idő tájt, valamikor 1760 körül készülhettek. Ez azonban nem könnyíti meg helyzetünket, hiszen ez az időpont túlzottan közel van a Vasvári Ódor Gábor új mennyezetének elkészültéhez, és adott a kérdés, ha mindez igaz, akkor miért kellett alig harminc év után ezt egy teljesen újjal felcserélni?

A padokkal kapcsolatosan már említettem, hogy a keleti és nyugati oldalon lévők különböznek a szószékkel szemben elhelyezettektől és a Mózes-széktől. Amennyiben a kettő közül valamelyik Vasvári Ódor Gábor munkája, akkor felvetődik a kérdés, hogy a másik korábbi, vagy későbbi? Egyelőre a kérdés számomra eldönthetetlen, így az is, hogy nem készült-e a padok egy része az 1790 körüli nagy átépítést megelőzően? Természetesen az sem kizárt, hogy a barokkos ívelésű együttes utólag került be a templomba, s nem egy korábbi berendezésből maradt ránk. Jelenleg mindkét lehetőség nyitott, itt is további kutatásoknak kell a végső szót kimondani.

III. építési korszak

1787-ben több évig tartó átépítésbe, felújításba fogtak a mándiak. Vasvári Ódor Gábornak a mennyezet, a karzatok és a szószék elkészítésére adtak megbízást. Ezek közül elsősorban a karzatok érintették az épület szerkezetét is, hiszen erre kellett ráültetni a tartógerendákat. Különösen a nyugati karzat érdekes abból a szempontból, hogy ezt a gerendát a déli homlokzaton úgy helyezték el, hogy belefaragtak egy – éppen megszüntetendő – ablak szárfájába és szinte teljesen átvágták az egyik ferdetámaszt is. Ennek számomra az a logikus magyarázata, hogy az építő nem ismerte pontosan az épület szerkezetét. Nem lehetetlen az sem, hogy a karzat egyes elemeit előre elkészítette. Hiszen adott a lehetőség, ha mintegy 30 cm-rel szélesebbre készíti a nyugati karzatot, mindezekre nem lett volna szükség.

A keleti karzatnál nem merültek fel ilyen problémák, itt pontosan az ablak-szárfát is alkotó függőleges tartóoszlop és az alsó övgerenda találkozásánál van a karzattartó keresztgerenda, sőt arra is ügyeltek, hogy a függőleges tartó mellett közvetlenül elhelyezkedő ugyanilyen irányú paticstartó-karót se sértsék meg.

A karzatok beépítésével meg kellett szüntetni a déli homlokzaton lévő első (nyugati) ablakot. Ezzel viszont a karzat teljesen sötét lett. Ezért azután a nyugati ajtó mezejében, a felső övgerenda és a koszorú között egy kerek ablakot vágtak. Ablakot kellett megszüntetni a keleti homlokzaton is, a „szentélyzáró” falon az ablak eredetileg ugyanis a két övgerenda között volt, ezt vízszintesen bekarózták és függőlegesen befonták – tehát ellenkezően, mint az épület eredeti fonása – az új ablakot pedig a felső övgerenda és a koszorú között készítették el.

A nyugati karzat más problémát is okozott: takarta az itt lévő ajtó felső részét. Ezt úgy oldották meg, hogy az ajtólap íves felső részének felső egyharmadát levágták, rögzítették és immáron csak a többi része volt csak nyitható.

Végezetül a nyugati karzatnál megszüntettek egy ablakot, így a hajó nyugati részének mindössze egy ablaka maradt, amit ráadásul erősen leárnyékolt az újonnan elkészített szószékkorona. Ezért szükségesnek látták, hogy egy új ablakot készítsenek. Erre egyetlen alkalmas hely mutatkozott, az a falsík, mely a diadalívet tartó és az ajtófélfául is szolgáló függőleges tartóelem között van. Az ablakot közvetlenül a diadalív tartója mellé helyezték, szemöldökénél még megpróbálták utánozni a többi ablak szamárhát-ívét – nem túl sok sikerrel –, a nyugati ablakszárat azonban a paticskaróból készítették el, ráadásul teljesen átvágták az egyik ferdetámaszt, majd alsó részét hozzászögezték a karóhoz.

IV. építési korszak

1894-ben a templom nagyobb, külső és belső felújítására került sor, amelyről a gondnoki számadáskönyvben feljegyzések találhatók.[35] Feltehető, hogy ekkor építették a nyugati ajtó elé a kis előcsarnokot és e miatt kellett magasabbra rakni a karzatot megvilágító kis kerek ablakot.

A templom utolsó építési periódusa: a szentendrei újra felépítés, melyről szintén szükséges néhány szót ejteni. A templom rekonstrukciós programját az épület régi ismerője Gilyén Nándor dolgozta ki. Ebben lényegében az „építéskori”, azaz a 18. század végi állapot visszaállítását javasolta. Ennek megfelelően készítette el Horn Antal a kiviteli tervet.[36]

1976 tavaszán a templom vázszerkezetének felállítása után azonban számos olyan jelenségre lettem figyelmes, amelynek az volt a summázata, hogy lehetett a templomnak egy olyan korszaka, amikor a gerendaváz díszítőelemként megjelent a homlokzaton. Az Országos Műemléki Felügyelőség elfogadta véleményemet, és 1977. június 6-án a múzeum tervtanácsa módosította a kiviteli tervet, amelynek az volt a lényege, hogy a templom külső oldalán a vázszerkezet tapasztatlanul jelenjen meg. A kivitelezés azonban másként döntött, az egész templomot betapasztották.

Így állt a templom egészen 1987-ig. Az 1986–1987-es tél azonban erősen megviselte a külső homlokzatot. Újra előkerült tehát az 1977-es tervmódosítás: a gerendákról eltávolították a vakolatot, és egy későbbi határozott állásfoglalásig az egész épületet – a gerendavázat is – lemeszelték. A templom ma is így látható.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum Felső-Tiszavidék tájegysége egy jellegzetes, túlnyomóan 19. század második felét reprezentáló faluképet rekonstruál. A kompromisszum szülte és ideiglenesnek szánt megoldás a legjobb, tehát az, hogy a gerendaváz szabadon van, de lemeszelve. Így tömegében és a faluképben tényleg úgy jelenik meg, mint ahogyan az a 19. század második felében (az előcsarnok felépítése előtt) eredeti helyén, Mándon lehetett, ugyanakkor közelebbről szemlélve megjelenik – a kutatások alapján a 16. század végén épült – középkori vázszerkezet.


[1] KISS Kálmán: A szathmári református egyházmegye története. Kecskemét, 1878.
[2] GILYÉN Nándor: A mándi templom. Művészettörténeti Értesítő 2-3. 1958:192–198..; GILYÉN Nándor–MENDELE Ferenc–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete.Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975. 132–137.; GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei. 2. Kecskés Péter, szerk. 1984.
[3] GILYÉN Nándor: A szatmári és beregi favázas építkezés emlékei. Ház és Ember: A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei. 6. Kecskés Péter, szerk. 1990. 52.
[4] Az épület történetéhez tartozik, hogy már az újrafelállítás után a múzeumban egy orgona elhelyezése miatt a nyugati karzatot kibővítették.
[5] KOVÁCS István László: KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977:2
[6] KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54.; Itt jegyzem meg, hogy a bontáson való résztvételemet a múzeum akkori vezetője Hoffmann Tamás nem engedélyezte. Így azon a Szabadtéri Néprajzi Múzeum részéről csak építészek voltak jelen, és a kivitelező, az Országos Műemléki Felügyekőség sem biztosított néprajzost, esetleg régészt, művészettörténészt a bontáshoz. Az akkori megállapodás alapján az OMF-nek kellett volna elkészíteni a bontás dokumentációját. Ez azonban, legalábbis a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, nem lelhető föl.
[7] Kérésemre 1977-ben KOVÁCS István László feljegyzései alapján elkészítette azt a dokumentációt, melyet itt is többször idézek. KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977. 3–4. KOVÁCS István László megjegyzi, hogy a kutatóárkokat visszatemették, a terület jelenleg beépítetlen, úgyhogy nem lenne érdektelen egy szakszerű régészeti feltárás, ami kiterjedhetne a templom környezetére is.
[8] Sajnos ezek pontos dokumetációja nem lelhető föl a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, a táblákat az Országos Műemléki Felügyelőség (továbbiakban OMF) állította össze és restaurálta. A fellehető dokumentumok jelzik egy tudományos restaurálási dokumentáció elkészítésének szándékát. Ez azonban – ha elkészült egyáltalán – a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban nincs meg. Ezért felhívom arra a figyelmet, hogy a táblák előkerülési körülményeiről ismereteim csak hallomáson alapulnak!
[9] KISS Kálmán: A szathmári református egyházmegye története. Kecskemét. 1878:616.
[10] BALOGH Ilona: Magyar Fatornyok. Györffy István, szerk. /Néprajzi Füzetek,1./ Budapest: A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Néprajzi Intézete. 1935:150.
[11] GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei, Kecskés Péter, szerk. 1984:71. kk.
[12] BALASSA M. Iván: A mándi templom. Múzsák: múzeumi magazin. (9) 2. 1978:6–7.
[13] GILYÉN Nándor Mánd, református fatemplom. Rekonstrukciós program. Kézirat. 10.
[14] MENDELE Ferenc–GILYÉN Nándor–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975:146.
[15] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:205.; fényképét lásd GILYÉN Nándor–MENDELE Ferenc–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975:144. 234. ábra
[16] GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei, Kecskés Péter, szerk. 1984:72.
[17] DERCSÉNYI Dezső– ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:454.
[18] DERCSÉNYI Dezső – ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:324.
[19] DERCSÉNYI Dezső – ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei II. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:338.
[20] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:66.
[21] GILYÉN Nándor–MENDELE Ferenc–TÓTH János: A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1975:146.
[22] DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei II. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:338.
[23] KISS Kálmán: A szathmári református egyházmegye története. Kecskemét. 1878:520–535.
[24] DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:454.
[25] VÁRADY József: Református templomaink. Debrecen. 1987:94.
[26] Túrricse valószínűleg 15. század végén épült templomának mennyezetén ez a felirat olvasható: „Ezenn Ri/tsei : Re : Sz :/ ek: Isten Di:/tsösségére / a maga tulaj/don költsé/gével ez / Urnak / készi/tetett Házat / épittette”, és a tábla sarkában az évszám: 1792.; Egykori feljegyzés is van arról, hogy „1790... Régi Templom ... megujjitottak...”. Lásd DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:323–324.
[27] GILYÉN Nándor–HORN Antal: A mándi református templom. Ház és Ember2. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum közleményei, Kecskés Péter, szerk. 1984:73.
[28] TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:66.
[29] KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás – 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977:2.
[30] Szabadtéri Néprajzi Múzeum F. 30.300
[31] A felirat, ha egyáltalán túlélte az épületszerkezeti elemek konzerválását, jelenleg hozzáférhetetlen, mivel a statikailag már kissé bizonytalan festett mennyezetdeszkázat felett a várható szélnyomás és a deszkákra jutó terhelés csökkentése miatt az újrafelállításkor egy haránt irányú pallókból készített merevítés készült, és ez takarja a diadalív gerendájának azt a részét, ahol a felirat van, vagy volt.
[32] Országos Levéltár C 38. (A fordítás Kenéz Győzőnek köszönhető.)
[33] A csarodai templom déli bejárati ajtaja kínálkozik analógiaként, melynek íves felső része és párkányzata pontos megfelelője a mándinak, az ez alatti részen az előbbi helyen két, Mándon csak egy csúcsára állított négyzet ismétlődik koncentrikusan. A négyzetek középpontjában lévő virág mindkét helyen négyszirmú, Mándon azonban gazdagabban díszített. A csarodai ajtószárnyat se tudjuk időhöz kötni, keretének belső ívén egy olyan festés nyomai látszanak, mely egyezik a templom 1642-ben készült díszítőfestésével, az ajtólap belsején pedig két 18. századi vaspánt van. DERCSÉNYI Dezső–ENTZ Géza, szerk.: Szabolcs–Szatmár megye műemlékei I. Budapest: Akadémiai Kiadó. /Magyarország műemléki topográfiája X–XI./ 1986:339–340.
[34] Az biztos, hogy a Csengeren és Gacsályon tevékenykedő Felsőbányai Asztalos István, de az 1760-1780 között Tákoson és Lónyán dolgozó Asztalos Lándor Ferenc műhelyéből se kerülhettek ki. (TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968:67.)
[35] KOVÁCS István László: Mánd, református templom. Bontás, 1975. Kézirat. Szabadtéri Néprajzi Múzeum FAD 54. 1977:5.
[36] Az építést az Országos Műemléki Felügyelőség Visegrádi építésvezetősége, a múzeum akkori generálkivitelezője végezte.

Páké, református templom

A PÁKÉI REFORMÁTUS TEMPLOM ÚRASZTALA 1781-BŐL

A Háromszék Orbai székében elhelyezkedő Páké falu – amint azt az Adorjáni Zoltán lelkipásztor által írt Domus Historia is kiemeli – a reformáció után száz évvel, 1620-ban már református hitre tért.[1] Első templomáról az 1839-ben írt toronygombirat így emlékezik meg:

„Templomunk épült volt Hösöktől oly régen,
Hogy a tudva van tsak a Csillagos égenn!
Kő várunk a melly azt körül keritette,
Templomunk őrizte s meg ékesitette,
Épült ezerhétszáz hetven Esztendőbe
S meg ujjult általunk a mult evidőben.[2] »

A templomépület, amely az 1781-es díszes úrasztalát rejtette valamikor, egy rajta lévő újabb márványtábla adatai szerint 1560-ban épült, ez az adat azonban hiteles írott forrásokkal nem dokumentálható. Az 1740-es évek végén a templom majdnem teljesen újraépülhetett, erre utal az a tény, hogy az 1746-os egyházlátogatáson a „ruinában lévő templom reparatiojára” adtak pénzt a vizitátorok,[3] 1749-ben viszont már „a meg epittett szep templomban rendetlen magok viselések”-et kifogásolta a vizitációs jegyzőkönyv.[4] E régi templomépületet az 1977-es földrengés romba döntötte, így az egyházközség a régi várfal oltalmában 1978-ban emelte fel új templomát.

A pákéi református templom napjainkban
Szőcsné Gazda Enikő felvétele, 2012

A templombelső keleti része
Szőcsné Gazda Enikő felvétele, 2012

A régi templom méreteit egy román nyelvű leírásból ismerjük (23 m hosszú, 13 m széles, 11 m magas volt, 20 m magas a torony)[5] és fénykép is maradt ránk az épületről. [6]

Régi fénykép a pákéi református templomról
Forrás: A pákéi Református Egyházközség Historia Domus-a
A felvétel készítője és a készítés ideje ismeretlen
Digitális másolat

Az úrasztala templombeli történetére nem találtunk egyetlen adatot sem. Az egyházközség régi leltárai, jegyzőkönyvei nem maradtak fenn, bizonyára az 1811-es tűzben semmisültek meg, amikor a parókiaépület porrá égett. Ekkor semmisültek meg a régi úrasztali terítők is.[7]

Az úrasztalát Csereyné Zathureczky Emilia, a Székely Nemzeti Múzeum alapítónője 1886 november 1-én hozta be a múzeumba, a pákéi egyházközség adományaként. A pákéi egyházközség prezsbiteri jegyzőkönyveiben az adományozás nem került feljegyzésre. Az egyházközség papja ekkor Jancsó Elek volt, az ő nevéhez köthető a parókia építése és a templom berendezési tárgyainak átcserélése is. Valószínű, hogy a régi úrasztalát újjal cserélte ki az egyházközség, így kerülhetett a funkcióját vesztett elem a Csereyné Zathureczky Emilia birtokába.



[1] Pákéi református egyházközség levéltára. Historia Domus, 1. oldal
[2] Pákéi református egyházközség levéltára. Toronygombirat Baló János pap fogalmazásában 1839-ből, 3. oldal
[3] CSÁKI Árpád – SZŐCSNÉ GAZDA Enikő: Az Orbai Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei I. T3 Kiadó: Sepsiszentgyörgy 2001:278.
[4]CSÁKI Árpád – SZŐCSNÉ GAZDA Enikő: Az Orbai Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei I. T3 Kiadó: Sepsiszentgyörgy 2001:306.
[5] Pákéi református egyházközség levéltára. Historia Domus.
[6] A régi fényképet a Historia Domus-ból fotóztuk ki.
[7] Kovásznai egyházközség levéltára, Orbaiszéki vizitációs jegyzőkönyvek, II/6, 252. oldal