Kiss Margit
A homoródszentlászlói református templom famennyezete és berendezése
A Nagyküküllő völgyétől délre, Székelyudvarhelytől 13 km-re fekvő falu ma közigazgatásilag Kányádhoz tartozik. Nevét a Szent László tiszteletére emelt középkori templomáról kapta. Régi templomnak és egy ennek közelében lévő feltételezett kolostornak romjait még Orbán Balázs írta le 1868-ban.[1] Többször és mindig más helyen épült fel a falu temploma az évszázadok folyamán. Az 1796 és 1802 között emelt templom elődje földmozgás következtében omlott össze. A 18–19. századfordulón emelt, ugyancsak omladozó épületnek 1913-ban történt lebontása után 1929-ben épült fel a mai református templom. Dávid László művészettörténész szerint figyelemre méltó ez a legújabb épület, mert alapzatába, kőkerítésébe és a főbejárat lépcsőjének oldalába régi faragott kövek vannak beépítve, amelyek 14. és 16. századi Szentlászlón folyó építkezéseket valószínűsítenek.[2] Témánk a mai templom elődjéhez vezet vissza, amelynek külső és belső kinézetét Orbán Balázs sajnos nem írta le annak idején. Így hát csak azokra a – berendezés szempontjából szűkszavú – levelezésekre hagyatkozhatunk, amelyek a templom lebontása előtti időből maradtak fenn.
A famennyezet és a faberendezés múzeumba kerülésének előzményei
Az 1796–1802 között épült, és 1911-re életveszélyessé vált szentlászlói templom végleges bezárását 1912. január 8-án rendelte el a hatóság: „A homoródszentlászlói ref. templom bezárását elrendelem, s kötelezem a ref. egyházközség elöljáróságát a vármegyei építkezési szabályrendelet 57 § alapján, hogy a templomot egy éven belül vagy átalakítsa vagy eltávolítsa, mit ha nem tenne meg, úgy a vármegyei építkezési szabályrendelet 59 § alapján a homoródszentlászlói ref. egyházközség terhére fogom lebontatni.” […] „Mult év deczember hó 4én szakértő mérnök közbejöttével megejtett helyszíni vizsgálatnak eredményében megállapítottam, miszerint szóban forgó templom annyira összerepedezett, hogy a személybiztonságot veszélyezteti ezért betiltását elrendelnem és azonnal foganatosítanom kellett” – írta határozatában Szabady Tivadar főszolgabíró.[3] Egy évig állt bezárva a düledező templom, amikor Bucsi Endre lelkész és a presbitérium egyhangúan úgy határozott: pénzzé teszik a templom famennyezetét és berendezési tárgyait, amelynek árát nem átalakításba, hanem egy új templom megépítésére fordítják.[4]
Bucsi Endre levélírásba fogott, és egyidejűleg három intézménnyel vette föl a kapcsolatot: az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtárával, a Magyar Nemzeti Múzeum Érem-és Régiségtárával és az Iparművészeti Múzeummal. 1913. január elején nagyjából hasonló szövegezésű levelet kapott a Nemzeti Múzeum és az Iparművészeti Múzeum igazgatósága: „Van szerencsém tisztelettel b[ecses] tudomására hozni, hogy egyházközségem keblitanácsa 8-1913 jkvi határozatában kimondotta, miszerint régi s lebontás alá kerülő templomának festett deszkamennyezetét, (áll 95 egész, 10 félnégyzet) továbbá egy régi fakoronát, számtartóját a legtöbbet ígérőnek eladja!!”[5] 
Mindhárom múzeum érdeklődött a tárgyak iránt, ám látatlanban egyikük sem döntött a vásárlásról.[6] A Nemzeti Múzeum régiségtárának igazgatóját, Hampel Józsefet elsősorban a famennyezet érdekelte, annak állapota, kiállíthatósága iránt érdeklődött: „Folyó hó januárius 3káról szóló nagybecsű átiratában leginkább a régi templom mennyezetéről való 95 db egész és 10 fél négyzet festett deszka érdekli a múzeum régiségtárát, föltéve, hogy a festés rajtuk kezdettől fogva elég érdekes volt és állapota kielégítő. Mert ha így van, akkor esetleg arra használjuk a templom mennyezetet, a mire más-más három régi érdekes mennyezetet fölhasználtunk, alkalmazzuk mennyezetül a N[emzeti] Múzeum valamelyik termében. Mielőtt azonban erről véleményünk lehet, szükséges, hogy valamely hozzáértő szakember a homoródszentlászlói deszkákat lássa, a mi azonban alig történhetik a tavasz beállta előtt. Talán máskép vélekednek a helyszínen való megtekintésről a közelebb eső intézetek szakemberei. Hogyha ők még télen adnának véleményt és tennének ajánlatot, akkor szíveskedjék erről bennünket értesíteni, hogy az egyházi jegyzőkönyvük kívánsága szerint igazi verseny döntsön az ár fölött.”[7] A lelkész válaszlevelében arról értesítette Hampel Józsefet, hogy február 1-én dr. Roska Márton[8] a helyszínen járt, véleményezte a festett deszkákat, amelyekről rajzokat is készített.[9]
Hampel József a szakvélemény és az Erdélyi Múzeum vételi szándékának megismerése céljából felvette a kapcsolatot dr. Pósta Bélával, a kolozsvári egyetem tanárával.[10]
Hamarosan a válasz is megérkezett.
Pósta Béla 1913. február 27-én kelt levele fontos információkat tartalmazott a homoródszentlászlói faberendezésről: „Ma kapott szíves soraira válaszolva van szerencsém értesíteni, hogy Roska úr csakugyan kint járt Homoródszentlászlón a szóban forgó mennyezet megtekintése, s szükség esetén való megszerzése végett. Tekintettel azonban arra, hogy a mennyezet valamennyi díszítő motívuma már megvan intézetünkben máshonnan szerzett holmikon, s hogy nem bír azzal a műbeccsel, hogy a mostani szűkös pénzviszonyok mellett tisztán az egyház felsegítése czímén belemenjünk a duplum jellegével bíró dolgok vásárlásába, intézetünk nem reflektált sem a mennyezetre, sem a vele együtt eladásra felkínált orgona- és énekkar deszkáira, sem pedig a szószékkoronára. Így hát árat sem ajánlottunk. A Roska úr jelentéséből tudom, hogy a mennyezet 91 drb. deszkája 1802-ből való. Vele együtt jár még 17 deszka, 8 az orgona és 9 az énekkaron van, valamint zsoltárszámtartó, mely 1801-ből való. A szószékkorona 1807-ből származik. Úgy tudom, hogy ebben az ügyben Roska úr is írt Méltóságodnak, s a vezetésem alatt álló intézet részéről még csak azt kell Méltóságoddal közölnöm, hogy intézetünk még e hó 5.-én befejezte a maga részéről ezt az ügyet, mikor a homoródszentlászlói papnak megírtuk, hogy a felsorolt okok alapján nem szándékozunk megvenni a szóban forgó holmikat. Így hát semmi sem állhat annak útjában, hogy a Nemzeti Múzeum további tárgyalásokba bocsájtkozzék a homoródszentlászlói egyházzal.”[11] Egy nappal később Roska Márton levele is megérkezett Hampel Józsefhez, amely újabb adalékkal szolgál a famennyezetről és a berendezés állapotáról:
„[…]Homoródszentlászlón magam jártam kinn. Pósta professzor úr tegnap írta meg, hogy milyen eredménnyel. Az ő leveléhez még csak azt kell hozzáadnom, hogy a mennyezet és a két kar deszkái, valamint a szószékkorona is elég jó fenntartású. A mennyezetdeszkák motívumai: szegfű, tulipán, árvácska, valamint az énekkar deszkáié is. Az orgonakaron napraforgó és madárdíszt is láttam. Egy 7-8 m széles, kb. 25 m hosszú teremben az egész mennyezet jól elfér.[…]”[12] A kedvező hírekre Hampel József már nem válaszolhatott. Hirtelen bekövetkező halála után a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára lemondott a tárgyak megszerzéséről. Arról azonban, hogy a homoródszentlászlói berendezés megvásárlásának ügyét még február folyamán a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályához irányította át az osztályigazgató, nem tudott a Hampel József elintézetlen ügyeit áprilisban felszámoló munkatársa.
A Néprajzi Osztály és Bucsi Endre lelkész között 1913. február közepén indult meg a levelezés, amely kisebb-nagyobb alkudozások után végül a műtárgyak megvásárlásával zárult.
Nem készültek fényképek a berendezésről a lebontás előtt, és múzeumi szakember sem érkezett a helyszínre a munka irányítására. Az egyházközség tagjai maguk végezték el a bontást és a csomagolást.[13]
1913. március 15-én a mennyezetdeszkák, a két karzat táblái, a szószékkorona és a számtartó állvány a bögözi vasútállomásról Budapest felé indultak. A homoródszentlászlói berendezés a Néprajzi Múzeumban A homoródszentlászlói famennyezetet, kórust és szószéket 1916. március 16-án 2159 törzskönyvi számmal és 104554 leltári számon vette fel műtárgyállományába a Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum).
A régi leírókarton szűkszavú, nem sorolja fel az összes tárgyat és leírást sem közöl róluk. A műtárgyak – Hampel József eredeti terveivel ellentétben – nem kiállításra, hanem raktárba kerültek, ahol a két világháborút és a múzeum többszöri költözését is átvészelték. Ha volt is egykor jelzés a tárgyakon, azt időközben elveszthették, mert az 1960-as években, a tárgyak restaurálásakor, majd később az 1980-as évek elején, a gyűjtemény legutóbbi költözése előtt végzett raktárrendezéskor már nem voltak beazonosíthatók. A homoródszentlászlói berendezésről nem esik szó a témával foglalkozó szakirodalomban. Mindössze annyi információ maradt fenn róluk, hogy 1913-ban a Néprajzi Osztály (Néprajzi Múzeum) megvásárolta őket.[14] Mintegy 100 évvel később – Roska Márton festett táblákról készített rajzait, és a famennyezet bontásakor készült alaprajzot nélkülözve – próbáltunk nyomára akadni a homoródszentlászlói tárgyaknak a Néprajzi Múzeum törökbálinti raktárában. A szószékkorona azonosítását Mihály Ferenc szovátai restaurátor végezte, aki az erdélyi emlékanyag kiváló ismerőjeként a hangvetőt díszítő jellegzetes Homoród menti motívumok alapján ismerte fel a műtárgyat.[15] A további kutatáshoz a már bizonyosan ide tartozó szószékkorona és a Nemzeti Múzeum adattárában fellelt, Pósta Béla által írt levél adatai szolgáltak alapul. A karzatmellvéd táblái és az évszámmal ellátott számtartó állvány előkerült, ám az is hamarosan világossá vált, hogy az egykor „95 egész és 10 fél-kazettából” álló deszkamennyezet nem található meg a Néprajzi Múzeum műtárgyraktárában. Mindössze egy ovális, felirattal ellátott díszes táblát sikerült azonosítani belőle. A famennyezet egyetlen fennmaradt kazettáját és a karzat hat tábláját 1964-ben adta ki restaurálásra a Néprajzi Múzeum Kapos Nándornak a Képzőművészeti Főiskola tanárának. A helyreállításról 1966-ban készített dokumentáció szerint a „lehullóban lévő festékréteg” konzerválása és tisztítása után a díszítmények és a kopott írás „kiegészítése és rekonstrukciójának mértéke a Múzeum kívánságának megfelelően történt […].”[16]
[1] LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek 1. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:244. ORBÁN Balázs: A székelyföld leírása 1. Udvarhelyszék. Pest: Panda és Frohna Könyvnyomdája 1868: 175. http://mek.niif.hu/04800/04804/html/ (letöltve: 2012. november 9.)
[2] DÁVID László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 1981: 155–157. adatbank.transindex.ro
[3] Homoródszentlászlói Református Egyházközség Irattára. A 4849–1911. számú főszolgabírói rendelet Bucsi Endre lelkész által 1914. január 30-án készített hiteles másolata.
[4] A Homoródszentlászlói református Egyházközség Irattára: Bucsi Endre 1914. január 30-án kelt, a Református Egyházkerület Igazgatótanácsához intézett levelének részlete. (Bucsi Endre által készített hiteles másolat.) A dokumentum digitális felvételét Fülöp Hajnalka, a Néprajzi Múzeum muzeológusa készítette a helyszínen 2012-ben.; A dokumentum eredeti példánya Kolozsváron az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltárban, az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának levéltári iratai közt található. Dossziészám: I. 25/1912. 8. sz. Iktatószám: 709/1914. Ősz Árpád Előd levéltáros szíves közlése, 2011.
[5] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 83/1913.
[6] Az Iparművészeti Múzeummal mindössze egy levélváltás történt az ügyben.
[7] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 33/1913.
[8] Roska Márton (1880–1961) régész. 1901-től gyakornokként dolgozott Kolozsváron az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/4-1014.html (2012. november 10.)
[9] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 78/1913. Sajnálatos módon dr. Roska Márton berendezésről szóló leírása és a festett kazettákról készített rajzai nem kerültek elő e kutatás során.
[10] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 77/1913.
[11] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 78/1913.
[12] Magyar Nemzeti Múzeum Irattár MNM-I 202/1913.
[13] A Homoródszentlászlói református Egyházközség Irattára: Bucsi Endre 1914. január 30-án kelt, a Református Egyházkerület Igazgatótanácsához intézett levelének részlete. (Bucsi Endre által készített hiteles másolat.) A dokumentum digitális felvételét Fülöp Hajnalka, a Néprajzi Múzeum muzeológusa készítette a helyszínen 2012-ben.
[14] DÁVID László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó. 1981:156.; LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek 1. Kolozsvár: Gloria Nyomda. 1996:244.
[15] MIHÁLY Ferenc: Elpusztult templomi festett famennyezetekről. Transsylvania Nostra (4) 14. 2010:46–47. A tanulmányban feltételesen homoródszentlászlóinak vélt mennyezetdeszkákról később bebizonyosodott, hogy azok a hódmezővásárhelyi karzat mennyezetéhez tartozó darabok. PDF DOKU: Elpusztult famennyezet
[16] A Néprajzi Múzeum Műtárgyvédelmi és Restaurátori Főosztályának régi, elfekvő dokumentumai közül előkerült kézirat 1966. január 19-én kelt Kapos Nándor aláírásával.