Vilonya, református templom

Kiss Margit

A vilonyai református templom festett famennyezete

Vilonya Veszprém megyében, a Balaton-felvidék észak-keleti részén, Veszprémtől 10 km-re fekvő település. Középkori temploma valószínűleg a 12–13. században épült román stílusban.[1]

A falu a 14–15. század folyamán a Fehérvári Káptalanhoz tartozott, a 16. században a Podmaniczky család birtoka volt, majd 1552-től, Veszprém elfoglalása után, török fennhatóság alá került. A 17. század második felétől a Zichy család tulajdona lett.[2]

Temesváry Kálmán vilonyai lelkész az 1960–1970-es években írta meg a településről és a templom történetéről szóló tanulmányát. Kutatásai szerint nem maradt fenn levéltári forrás arról, hogy Vilonya – egykor „nemes jobbágy” – lakói mikor tértek át a református hitre. A török megszállás idején elszegényedő, a 16–17. századforduló körül létszámában is megfogyatkozott gyülekezet valószínűleg nem tudott önálló papot tartani, ezért 1618-ban, az egyházkerület református gyülekezeteinek összeírásában még nem szerepel a falu. Vilonyai prédikátor nevét először 1621-ben említi a Veszprémben tartott zsinati jegyzőkönyv. [3]

A 17–18. század forduló idején 10–14 jobbágycsalád lakta a falut, a templom romosan állt („Templum destructrum”).[4] Újjáépítését a katolikus földesúr, Zichy Imre engedélyezte. A vilonyai templom kőfalai fölé újból tetőt emeltek. A templomhajót festett kazettás deszkamennyezettel fedték.

Az 1720 és 1728 között folyó építkezés körülményeit, hiteles dokumentumok híján, nem ismerjük. A renoválás emlékét megörökítő famennyezet kazetta felirata minden esetre azt jelzi, hogy a három alkalommal újított templom[5] restaurálásának kétszer is nekikezdtek:

Ezen Isten dicsőségére ex ruinis restauráltatott Istennek házát építgetvé 3 ízben ab Ano 1720 és 23 elkezdvén, 1728-ban végeződvén…

A NM 81.79.54 tábla második felirata Kiss Margit felvétele

A NM 81.79.54 tábla második felirata
Kiss Margit felvétele

1747-ben harangot készíttetett a gyülekezet Josef Steinstock harangöntővel, ám arról nem maradtak fenn adatok, hogy a harang hol volt elhelyezve.

A templom nyugati fala elé 1796-ban emeltek barokk stílusú kőtornyot oly módon, „hogy a nyugati oromfalat lebontották, és köveit a toronyba beépítették. Mikor a kő elfogyott, téglával folytatták az építést. Így a templomot 495 cm-rel meghosszabbították. Ez a toldás a falon jól látható[6] A toronyépítés idejét „emlékezetnek okáért” a régi anyakönyvbe is feljegyezték.
  

1841–1842-ben a torony tetejére gomb került, a templom ablakait és zsaluit megújították. Ekkor készült a ma is használatban lévő szószék, újra cserélték a papszéket és az úrasztalát. A padokat zöld színűre festették. 1869-ben a tető zsindelyezésére, 1875-ben a templom újrakövezésére került sor.[7]

A 20. század elején a templom ismét nagyobb javításra szorult. A presbitérium 1901. április 28-án tartott gyűlésén döntött a halaszthatatlan tetőfelújításról.

1901. május 27-én elfogadták az ács és a kőműves árajánlatát. A közgyűlés egyhangúan úgy határozott, hogy a többletkiadásokat a hívek – birtokuk arányában – különadó befizetéséből fedezik. Később, a templom avatása alkalmából összeállított „Aranykönyv”-ben Szűcs Béla lelkész külön is megemlékezett az adakozók áldozatkészségéről.[8]

A lebontásra kerülő famennyezet sorsáról is dönteni kellett. A vilonyai gyülekezet a szomszéd falu, Sóly példáját követte.

 

A vilonyai famennyezet múzeumba kerülésének előzményei

Szűcs Béla református lelkész 1901. június 5-én írt levelet a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatóságának, amelyben a famennyezetet eladásra kínálta fel. Szalay Imre igazgató nem tartott igényt a mennyezetre, ezért válaszlevelében jelezte a lelkésznek, hogy a vilonyaihoz hasonló mennyezeteket az Iparművészeti Múzeumban őrzik, levelét ezért oda továbbította.[9] »

Szalay egyúttal az Iparművészeti Múzeumot is értesítette a mennyezet eladásáról.[10]

»

Az Iparművészeti Múzeum igazgatója Mihalik József múzeumi őrt bízta meg a szakértői munka elvégzésével, aki a helyszínre történő leutazásáról június 10-én értesítést küldött a lelkésznek.[11]

»
 

Mihalik József helyszíni szemléje 1901. június 13–14-én megtörtént. Beszámolójában a korai időkből származó, mesternévvel ellátott famennyezetet részletesen leírta és múzeumi megszerzését szorgalmazta. Mivel azonban az Iparművészeti Múzeum akkor már birtokában volt a vilonyaihoz hasonló díszítésű sólyi faberendezésnek, Mihalik a vilonyai táblák megosztását javasolta az Iparművészeti és a Nemzeti Múzeum között.

Az Iparművészeti Múzeum igazgatója Radisics Jenő azonban úgy döntött, hogy nem tart igényt a mennyezetre, főként anyagi okok miatt, és Mihalik beszámolóját mellékelve, visszaküldte az anyagot a Nemzeti Múzeumnak.[12]

»

    

Mihalik József jelentése hiteles képet fest az akkor még eredeti helyén álló famennyezetről:

A szóban forgó deszkára festett mennyezet, összesen 54 [ötvennégy], léckeretek által hossznégyszögűre osztott mezőből áll, s négy mezőnek kivételével fehér alapon vörös, zöld, kék, sárga, fekete és ibolya színekkel festett magyaros virág-, lomb- és gyümölcs-ornamentumokat tüntet fel. Az ornamentumos mezők többnyire négyesével ismétlődnek s főjellegükben a sólyi karzaton és mennyezeten látható díszítményeket mutatják, mindamellett a mezők között körülbelül nyolc-tíz olyan is előfordul, mely a sólyi karzat és mennyezet mustráitól különbözik s így a régi magyar dekoratív ornamentikának teljesen ismeretlen mintáját képviseli. A négy első mezőben kétfejű sas és három felirat foglal helyet. […] E feliratokból kitűnik, hogy a mennyezet a templomnak a XVIII. század elején eszközölt javításai alkalmából 1728-ban készült s így az hazánk idáig ismert e nemű emlékei között a legrégibb.

A mennyezet tartó-gerendái és keretlécei annyira szúettek, korhadtak és rozogák, hogy a mezők ma hepehupás felületet mutatnak s félni lehet, hogy rövid idő alatt az egész mennyezet leszakad, ha alapos restaurálásáról vagy egy új mennyezettel való kicseréléséről gondoskodás nem történik. Ez a jellemzés azonban pusztán a tartó-gerendákra vonatkozik; a befestett mezők korhadt állapotuk dacára annyira még épek, hogy azokat muzeális célokra felhasználni lehessen.[13]

Szalay Imre igazgató változtatott korábbi elutasító döntésén, amelyben bizonyára szerepet játszott az érem- és régiségtár épp megújítás alatt lévő kiállításának munkálata. A vilonyai egyházközség irattárában őrzött, 1901. július 17-én kelt levelében azt írta, ha a mennyezet még eladó, azt a Magyar Nemzeti Múzeum megvásárolja 939 koronáért, amennyiben az építőmester sérülés nélkül lebontja, a deszkákat az eredeti helyüknek megfelelően beszámozza és gondosan becsomagolja.[14]

»

 

A vilonyai lelkész örömmel fogadta a hírt, és még ugyanaznap válaszolt a levélre. Mint írta, a mennyezetet „kár – nagy kár lett volna – figyelmen kívül hagyva lomtárba helyezni vagy nyomtalanul megsemmisíteni. – Hadd hirdesse azt – méltó helyén – hová ez úton jut a múlt századok iparművészetét![15]

»

Egy héttel később, július 24-én kelt levelében a lelkész már a famennyezet lebontásáról tájékoztatta Szalayt. Bár az építőmester nem várta meg a múzeumi szakember helyszínre utazását, ennek ellenére a bontás, a ládákba csomagolás szakszerűen megtörtént. A hajmáskéri vasútállomásról vonat szállította a vilonyai famennyezet deszkáit Budapestre.[16]

»

 

1901-ben a vilonyai templomban vakolt, fehérre meszelt mennyezettel cserélték fel az egykori famennyezetet. Az ismeretlen időben épült nyugati karzat hármas tagolású mellvédjén mindmáig olvashatók a felújításban résztvevők nevei.

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal
Kiss Margit felvétele

 

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal
Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal Kiss Margit felvétele

A nyugati karzat mellvédje az 1901-es templomfelújításról megemlékező felirattal
Kiss Margit felvétele

A fazsindellyel fedett tetőt 1930-ban eternit palára cserélték, a tornyot bádoggal fedték.[17]

A kőkerítéssel körülvett, középkori templomot az 1950-es években nyilvánították műemlékké. 1956-ban Vákár Tibor[18] végzett felmérést a templomban a műemléki helyreállítási tervek elkészítése céljából.[19]

 

Vákár Tibor építészmérnök felmérése a vilonyai templomról, 1956 Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

Vákár Tibor építészmérnök felmérése a vilonyai templomról, 1956
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

Vákár Tibor építészmérnök alaprajza a vilonyai templomról, 1956 Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

Vákár Tibor építészmérnök alaprajza a vilonyai templomról, 1956
Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára 8419

 

A vilonyai famennyezet múzeumi sorsa

A Magyar Nemzeti Múzeum Középkori Osztálya (Érem- és Régiségtára) 1902. március 7-én 37-es leltári számon vette fel műtárgyainak sorába az 51 kazettás famennyezetet. Feltűnő különbség, hogy Mihalik József jelentésében még 54 kazetta szerepelt. A leltárkönyvi elírás azzal a következménnyel járt, hogy a későbbi szakmunkák – forrásként az ott található adatokat alapul véve –az 51 kazettás mennyezetről írnak.[20]

A vilonyai táblákat még ugyanabban az évben a Nemzeti Múzeum Régiségtárának keleti folyosóján állítottak ki.[21]

 

»

A kutatás során sajnos nem sikerült kideríteni, hogy meddig láthatta a nagyközönség a famennyezetet. A leltárkönyv „Lelhely” rovatába később ceruzával bejegyezték: „áttéve: Iparművészeti Múzeum”-ba. Egyelőre ennek az átadásnak a részletei tisztázatlanok. A leltárkönyvben nincs nyoma, hogy vilonyai mennyezetet törölték volna a Nemzeti Múzeum állományából. Pedig 1936. november 5-én – Zichy Istvánnak, a Magyar Történeti Múzeum (Magyar Nemzeti Múzeum) főigazgatójának kezdeményezésére – az ádámosi és a magyarókereki famennyezetekkel együtt, a vilonyai táblákat is átadták a Néprajzi Osztálynak (Néprajzi Múzeumnak).[22] Mindhárom famennyezet azonos 134789 leltári számon került be a Néprajzi Múzeum műtárgyállományába, a tárgyak minden egyéb részletezése nélkül.

Az 1960-as évek közepén a mennyezet tábláit konzerválták a Néprajzi Múzeumban. A deszkák egy részét táblákká állították össze és egyszerű fenyőfa keretekbe foglalták.

Bemutatásukra 1969-ben a székesfehérvári Csók István Képtárban megrendezett A népművészet évszázadai I. Festett táblák 1526-1825 című kiállításon,[23] majd 1971-ben a K. Csilléry Klára által rendezett Népművészetünk története című kiállításon került sor.

1981-ben Szacsvay Éva, a Néprajzi Múzeum Egyházi gyűjteményének vezető muzeológusa végezte el az akkor már részben összeépített táblák, a különálló deszkák és a kazettaosztó lécek újraleltározását. Az eredetileg 54 kazettás mennyezet időközben megfogyatkozott: hét táblának (14 kazettának) nyoma veszett.

A vilonyai famennyezet fennmaradt húsz táblája és a hozzájuk tartozó – korábban tévesen mezőcsáti karzathoz tartozóként azonosított – takarólécek jelenleg a Néprajzi Múzeum Rítus gyűjteménycsoportja Egyházi gyűjteményének törökbálinti raktárrészében vannak elhelyezve.

 

A vilonyai templom karzata és sólyi rokonsága

A vilonyai és a sólyi református templom faberendezése és famennyezete közel egy időben (1720–1728 és 1724) és hasonló stílusban készült. A szakirodalom mindkettőt a révkomáromi műhely festőasztalosainak munkájaként tartja számon.[24]

Sólyon és vilonyán is a jellegzetes dunántúli református templomkarzatok készültek, amelyeknek mellvédje alul kis kazettákkal tagolt, e fölött pedig úgynevezett orsós (bábos) korlát húzódik. A kazettasort alul fűrészelt, hullámvonalas szélű deszka zárja le. A könyöklőpárkány alatt profilozott és fogazott díszléc tagolja a felületet.[25] Ez a szerkezeti felépítés jellemzi az eredetileg L-alakú sólyi és a vilonyai templomban ma látható keleti karzat mellvédjét is.

A vilonyai karzat ma már lényegesen kevesebbet mutat egykori szépségéből. Egyes elemeit kicserélték, ornamentikáit pedig háromrétegű átmázolás fedi.

 

A karzat lépcsőfeljárójánál másodlagosan beépített két táblát találunk, amelyek a mellvéd kazettáival azonos szerkezeti felépítésűek és méretűek. Átfestve nincsenek, virágos festésük erősen megkopott, elkenődött, de a fehér alapszín és a virágminta jól kivehető rajtuk. Hasonló nagyméretű virágfejek díszítik a sólyi karzat kazettáit, sajnos ott a jelentős mértékű átfestések miatt nem láthatjuk eredeti állapotukban a motívumokat.

  

A vilonyai lépcsőfeljáró két kazettájának alját a karzat mellvédjéhez hasonló fűrészelt szélű deszkadarab zárja le. Ezen vörös, fölötte zöld alapszínen fehér betűs latin felirat töredéke és sárga indadísz látható.

 

A másodlagosan beépített két tábla új kérdéseket vet fel: talán nemcsak egy karzat készült Vilonyán az 1720-as években a famennyezet készítésével egy időben? Állhatott egy másik kar is a torony felöli nyugati részen, a mai kőkarzat helyén? Vagy a lebontott nyugati karzat mellvédjét látjuk viszont rövidebbre alakítva a keleti oldalon? Az egyházközség irattára sajnos egyelőre nem szolgált adatokkal sem a régi állapotra, sem az újabb nyugati karzat építésére vonatkozóan.

 


[1] GENTHON István: Magyarország művészeti emlékei 1. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1959:426.
[2] LUKCSICS Pál: A gróf Zichy család zsélyi nemzetségi levéltára. Levéltári közlemények 7. 1929: 193–230.
[3] TEMESVÁRY Kálmán: A vilonyai református gyülekezet története 1790-ig. Kézirat. 1966:19. A vilonyai református egyházközség irattárában.
[4] ILA Bálint – KOVACSICS József:Veszprém megye helytörténeti lexikona. Magyarország Helytörténeti Lexikona. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1964
[5] A templomban jelenleg (2012) is folyó régészeti feltárások tisztázhatják majd az 1720 előtti épület átalakítások idejét és mértékét.
[6] TEMESVÁRY Kálmán: Községünk. Templomunk és lelkészlakásunk. Kézirat a református egyházközség irattárában. Vilonya. 1974: 8. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/files/file/download/Vilonya.pdf
[7] SZŰCS Béla: A vilonyai ev. reform. egyház Aranykönyve. Kézirat. 1901: 5–6. Vilonyai református egyházközség irattára.
[8] SZŰCS Béla: A vilonyai ev. reform. egyház Aranykönyve. Kézirat. 1901: 7–11. Vilonyai református egyházközség irattára.
[9] A levél a vilonyai református egyházközség irattárában, jelzés nélkül. A levél másolata nem található meg a Magyar Nemzeti Múzeum Adattárában, mert az igazgatóság korai iratainak egy része megsemmisült. Debreczeni Droppán Béla adattár vezető szíves közlése, 2011.
[10] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 262/1901.
[11] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 262/1901.
[12] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 301/1901.
[13] Iparművészeti Múzeum Adattár IMM-A 301/1901.
[14] Levél a vilonyai a református egyházközség irattárában. Szalay Imre döntését nagy valószínűséggel az Érem- és Régiségtár kiállítóterének bővülése motiválta, amely lehetőséget adott a famennyezet bemutatására. Lásd: Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. Budapest, 1902: 3–4.
[15] SZŰCS Béla levelének piszkozata (jelzés nélkül) a vilonyai a református egyházközség irattárában.
[16] SZŰCS Béla levelének piszkozata (jelzés nélkül) a vilonyai a református egyházközség irattárában.
[17] TEMESVÁRY Kálmán: Községünk. Templomunk és lelkészlakásunk. Kézirat a református egyházközség irattárában. Vilonya. 1974: 10-11. http://www.vilonya.eu/vilonya/sites/default/files/file/download/Vilonya.pdf (letöltve: 2012. 11. 02.)
[18] Vákár Tibor Ybl díjas építészmérnökről lásd bővebben: http://www.museum.hu/museum/temporary_en.php?IDT=6936&ID=749 (letöltve: 2012. 11. 03.)
[19] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Rajztára: 8419.
[20] Lásd például: ÉBER László: A bútorművesség emlékei Magyarországon. In. Az iparművészet könyve 2. Ráth György, szerk. Budapest: Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. 1905: 493–494., 392–393. kép; TOMBOR Ilona: Régi festett asztalosmunkák a XV–XIX. századból. Budapest: Corvina Kiadó. 1967: 28., 48., 14. kép; TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968: 36–37., 93.
[21] Kalauz a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárában. Budapest, 1902: 43.; A 2010-2012 között végzett kutatás során a mennyezet kiállításáról nem került elő régi fénykép.
[22] MIKÓ Árpád–SZENTKIRÁLYI Miklós: Az ádámosi unitárius templom festett famennyezete (1526) és a famennyezet rekonstrukciója (1985). Művészettörténeti Értesítő (35.) 1987. 1–4.: 93.
[23] A kiállítást Hofer Tamás (Néprajzi Múzeum és Kovács Péter (Csók István Képtár) rendezte. A kiállításhoz készült tájékoztató kézirata a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattárában NM-EAD-1/F-NMI-szám nélkül/1969. Kiállítás katalógus: HOFER Tamás: Festett táblák 1526–1825. A magyar népművészet évszázadai 1. Székesfehérvár: Fejér megyei Nyomda. /Az István Király Múzeum közleményei./ 18. 1969. http://mek.oszk.hu/08800/08843/08843.pdf (letöltve: 2012. 11. 02.); K. CSILLÉRY Klára: Népművészetünk története. Kiállítás katalógus. 1971. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda.
[24] A műhely jellegzetes díszítményei nemcsak a templomokban, hanem az ugyanebből az időszakból származó festett menyasszonyi ládákon is fennmaradtak. Lásd pl.: K. CSILLÉRY Klára: A magyar nép bútorai. Magyar népművészet 4. Budapest: Corvina Kiadó. 1972: II–III. színes tábla. A könyvben bemutatott két láda a Néprajzi Múzeum Háztartás gyűjteménycsoport Bútor- és világítóeszköz gyűjteményének NM 23546 és NM 23119 leltári számú tárgyai.
[25] Analógiái többek közt Sóly, Tök, Szentgál, vagy a távolabbi Szenna, Adorjás templomaiban is megtalálhatók.

Nemeske, református templom

Zentai Tünde

A nemeskei református templom festett berendezése

Krizsa János prédikátor, miután 1792-ben „beköszönt” a nemeskei eklézsiába, a kereszteltek anyakönyvében nemcsak szolgálatba lépésének idejét örökítette meg, hanem – jogos elégedettséggel – egy új templom állításának tényét és évszámát is. Saját szavaival: „Anno 1792tödikben Kris’a János következvén a Predikátori Sz: Hivatalnak folytatására; Kinek idejében mind a Kö Templom ujjonnan épittetett…”[1] A munkálatok a környéken megszokottnál gyorsabban haladhattak, mert az épületet a következő évben használatba is vették. 1793. szeptember 27-én megtartották benne az első keresztelőt, amiről a tiszteletes a következő szavakkal emlékezett meg a matrikulában:

„D 27o 7bris Kereszt. Orbány Istvánnak Hegedüs Rosáliátol született Katalin. K. A.[keresztatyák] Kováts Joseff. F[elesége] Kováts Ilona, Aratsi János F. Pap Anna. Gyots Joseff  F Pap Susa

NB. Az Ujj Templomba elöször kereszteltetett.[2] – A kisded Katalin, bizonyára nem véletlenül, nemeskei volt.

Az „állandóbb voltáért” szilárd falakkal készült „Nagy Kő Templom és kő Torony” a régi – hozzávetőleg 1715 óta fennálló –, szalmával fedett, sövényfalú, lakóház jellegű oratóriumot váltotta föl. Szinte ugyanazon a helyen emelték, de legalább is szorosan a közelében, mert mint írták „a’ Templomnak nints belső fundusa, a Templom a lelkipásztor szük udvarában lévén építve…”[3]Az új istenháza 5620 forintba került, a két harang 410.– és a zsindelyfedés 178 forintos árával együtt.[4] Épületét a lelkészek többféleképpen jellemezték. Az eklézsia 1863. évi ingatlan leltárban azt olvassuk, hogy „Hat öl és két sukk hosszú, négy és fél öl széles, belső világosságú, fa padlású, lepadozott kő tornyú templom, melynek tornya régi építkezési modor szerént a templom hajón kivül áll, erre mutat a Cinteriuma is, különben az egész épület kijavításra, ’s átalakításra  vár.”[5] A megadott méretek decimális rendszerben 12×8,5 métert jelentenek. Nagyságát tíz évvel később Halkó Sámuel kadarkúti lelkész 11,34×5,67 méterben határozta meg.[6] Baka Kálmán építészeti műleírása szerint az észak–déli tájolású, téglából és kőből „vegyesen” falazott, egyenes záródású templom szélessége 7,80, hossza 14, belmérete pedig 6,60×12,80 méter, a mennyezete 6, a tetőgerinc 11, a torony (a templomgombig) 19 méter magas.[7]

Hogy az új istenháza milyen sokat jelentett a nemeskeiek számára, mennyire büszkék voltak áldozatvállalásuk gyümölcsére, bizonyítja az eklézsia pecsétje is.[8] Az ovális viaszpecsét-nyomó közepére a templom oldalnézetű, sematizált képét vésették. Hajóján két ajtószerű nyílás, tornyán boltíves oldalkapu, kerek ablak, hagymakupolás sisak látható és egy-egy csillag a torony csúcsán meg a tetővégen. A címerábra alá került a tárgy készítésének dátuma: 1814. Az emblémát és évszámot apró pontokból álló gyöngysor határolja, külön sávot biztosítva a felület szélén körbefutó szűkszavú föliratnak: „NEMESKEI REF EKKLESIA”

 

A templom átalakulása. A faberendezés múzeumba kerülésének előzményei

Szerteágazó kutatásaink ellenére csalódottan kell megállapítanunk, hogy a hiányos forrásokból nem bontakozik ki a templom egész története. A nemeskei eklézsia kézirattára ugyanis éppoly mostoha sorsra jutott, mint „szentegyház”-ának virágdíszes elemei. Az építkezések szempontjából legfontosabb helyi följegyzésekből csupán egy 1863-ban nyitott presbiteri és egy 1936-ban megkezdett számadáskönyv maradt ránk. Egyebek mellett ebből következik, hogy az építészeti és ismeretterjesztő kiadványokban még a templomépítés idejéről is téves évszám (1858) olvasható.[9]

A templom fölújításairól, változásairól tehát a rendelkezésre álló dokumentumok a 19. század második felétől tájékoztatnak. Németh János lelkész 1861. február 6-án és október 20-án kelt sorai jelzik, hogy a „Templom …most már ujjitást kiván”, „’A Nemeskei Templom tetőzete igen romlott.”[10] A renoválás évét nem találtuk, a presbitériumban még 1863-ban is a sürgős munka előkészítését tervezgették. Tudjuk viszont, hogy 1883-ban tatarozták a tornyot, és május 27-én megtartották „a nemeskei torony gomb feltevésének ünnepélyé”-t.[11] Az egyház vezető testülete 1897-ben ismét arról tárgyalt, hogy a templom „tetemes javítást igényel”, és 1902-ig többször is döntést hozott a szükséges anyagi források előteremtéséről, közmunkával, illetve személyre szóló kivetéssel, amire „a nép” 1902 áprilisában „ajánlkozik” is. Eredményeként az év folyamán megtörtént a torony és a templomhajó cserepezése, 2000 koronáért.[12] Az egyházlátogatási jegyzőkönyv szerint a templom következő fölújítására 1928-ban került sor,[13] amire a torony falára írt MCMXXVIII ma is emlékeztet. Helyreállítására 1956-ban ismét 2100 forintot költöttek, amelynek zöme, 2070 forint adakozásból gyűlt össze.[14] Három év múlva kisebb – 200 forintos – összegért kijavíttatták a tetőt, 1960-ban bevezették a villanyt, és tetemes ráfordítással, 5635 forintért rendbe hozatták a tornyot,[15] egy évtized múltán pedig gyökeresen átalakították a templombelsőt.

A presbitérium – Sipos Koppány Kadosa lelkész vezetésével – 1970. január 11-én döntést hozott a templom renoválásáról. A gyülekezetnek ezúttal volt pénze, mert 1969. január 27-én eladták a parókiát 194.000 forintért.[16] A munkával Baka Kálmán pécsi építésztechnikus kőművesmestert bízták meg, aki január 15-én kelt költségvetése szerint, 154.830 forintért vállalta a teljes fölújítást. 1970. március 3-ára elkészítette a kiviteli terveket. Műleírásában az épület állagát úgy jellemezte, hogy födéme beázik, és két fakarzata életveszélyes.

A fölújítási program tartalmazta a mennyezet megromlott stukatúrozása, a vakolat, a karzatok és a szószék lebontását, illetve cseréjét, a tetőszerkezet javítását és a cserépfödél helyett palatető készítését.[17] A renoválás így is történt, véglegesen megpecsételve a hímes templombelső sorsát.

Amikor Mándoki László a baranyai festett templomok kutatása során 1972. március 15-én eljutott Nemeskére, keserű tapasztalatokat szerzett. Leírta, hogy „szinte a teljes pusztulás képe fogadott: a templom épületének renoválásakor elbontották a kórust, elvagdosták a festett deszkákat, malterkeverő-ládát készítettek belőle, illetve az új beton-kórus zsaluzatához használták fel…, arra sem figyeltek, hogy a lebontott mennyezeten a stukatúr alatt egy korábbi festés deszkái is meghúzódtak.”[18] Elmondta továbbá e könyv szerzőjének – amit a műemléki dokumentáció is tanúsít –, hogy mindez a lelkipásztor közreműködésével zajlott.

A Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályának vezetőjeként Mándoki László a megmenthető darabokat beszállíttatta a pécsi múzeumba, ahonnan a két karzatmellvéd, négy padmellvéd, a Mózes-szék, az úrasztala, a szószékkorona, egyik ajtó és egy számtartó szekrényke a Pápai Református Egyházi Gyűjteménybe került.[19] A berendezés lebontásáról nem készült dokumentáció.

 

A mai templom

Nemeske temploma már csupán küllemében hasonlít régi önmagára. A késő barokk stílusú, téglafalú épület északi, rövid homlokzatához, két ívelt vonalú fél attikával, kissé zömök, kiugró torony csatlakozik. A toronytest felületét erőteljes párkányok három szakaszra osztják, alsó szintjén egy boltíves ajtó, fölötte egy, a felső szinten négy ablak nyílik. Derékrésze teljesen zárt. Tetején cementes bevonatú, nyolcszögletű, egyenes toronysisak emelkedik, a csúcsán elhelyezett bádog templomgombbal, amelyről a reformátusok csillaga mutat az égre.

A téglalap alaprajzú, vakolt, síkmennyezetű templomhajó állószékes tölgyfa tetőszerkezetét szürke műpala fedéli, akárcsak a nyugati bejáratot magában foglaló, boltíves ajtajú, zárt cintérium nyeregtetejét. Belső terét négy, boltíves fülkébe helyezett ablak világítja meg: kettő a nyugati, egy a keleti oldalon, egy kisebb pedig a toronnyal átellenben lévő végfalban. A homlokzati felületeket függőlegesen és vízszintesen vakolt falsávok tagolják és keretezik.

A mai, 1971-ben létrejött templombelső végletesen puritán. Falait az ajtó boltövének indításáig a legszerényebb, vékony fenyőlécekből alkotott lambéria borítja. Már csak egyetlen, vasbetonból készített, sima felületű, két pillérrel alátámasztott, idomtalan karzata van a torony felől.

A nemeskei templombelső az 1972-ben épült karzattal

A nemeskei templombelső az 1972-ben épült karzattal

Berendezését – szakítva a hagyománnyal –„korszerűsítették”: az új, falazott, lambériával burkolt, egyszerű szószék a bal hátsó sarokba került, a Mózes-szék a végfal közepéhez simul, előtte áll a szekrényes, kerek lapú úrasztala. A padok mind ebbe az irányba fordulnak.

A nemeskei templombelső déli része az új szószékkel

A nemeskei templombelső déli része az új szószékkel

Aki belép, úgy érzi, hogy a látvány méltatlan az épület rendeltetéséhez, és nyomokban sem idézi föl az egykori hímes templom szépségét.

 

A hajdani templombelső

A templom régi berendezéséről egy 1873. évi, Csurgón tartott egyházmegyei közgyűlésre beterjesztett jelentés tájékoztat:

„A Nemeskei templomban van nők számára 13 és ½ szék másfél öles hosszu mindegyik. Férfiak számára 10 és 2 karzat, ülőhely tehát ugy 180 egyénnek van készitve – e számban mind csak a felnőttek foglaltatnak. A templom hossza 6 öl, szélessége 3.  Ünnepek alkalmával azomban a szabad tért a hallgatók székekkel elfoglalhatják…”[20]

Halkó Sámuel, kadarkúti lelkész, egyházmegyei küldöttként 1873. július 8-án Nemeskén jegyzett, iménti soraiból kitűnik, hogy a templomban két kórus és összesen huszonhárom, közel háromméteres és egy feleakkora pad állt, külön a nőknek és külön a férfiaknak. Azt is megtudjuk, hogy a karzatokat férfiak foglalták el, és ünnepeken bizony kevés volt az ülőhely.

A következő dokumentumok a 20. század derekáról származnak, amikor a templom megjelenik a szakirodalomban is. Először, 1943-ban Kiss Tibor mutatta be három fényképen a Szigetvidék és Ormánság építészetéről írt könyvében,[21] 1959-ben már Magyarország művészeti emlékei között tartották számon,[22] 1961-ben Tóth János közölte az északi karzat képét,[23] az 1960-as évek második felében Lantos Miklós készített róla nagyszerű fotókat,[24] melyek több publikációt is megértek.[25] A történeti adatok, a múzeumba került festett tárgyak és régi fényképek alapján, fő vonalakban rekonstruálható, milyen is volt Nemeske virágmintás temploma.

A korábbi templombelsőt úgy tudjuk legjobban magunk elé képzelni, ha ott lépünk be, ahol pár évtizede még a férfiak, az oldalbejáraton. Velünk szemben, a hosszú keleti fal közepénél állt a szószék, mely fölött pelikános korona ékeskedett. A szószék kosara előtt foglalt helyet a Mózes-szék és a márványmintás úrasztala. Jobbra a férfiak, balkézről a nők előpadjainak díszes homlokzata keltett figyelmet. A cinterem ajtajából jól látszott a templomhajó végeit lezáró két fakórus virágos mellvédje, a rajta álló zsoltármutató táblával és a festett famennyezet. A templombelsőnek a 20. század közepe táján két újabb eleme volt: a falazott szószékkosár és az úrasztala, talán az 1928. évi renoválás eredményeként.[26] A látogatókat 1971-ig ez a kép fogadta, és ezt az állapotot rögzítik a fölsorolt fényképfölvételek is.

Az északi karzat a zsoltáros táblával és a padokkal 1965-ben

Az északi karzat a zsoltáros táblával és a padokkal 1965-ben

Az északi karzat mellvédje és a szószékkorona 1965-ben

Az északi karzat mellvédje és a szószékkorona 1965-ben

A szószék és a Mózes-szék 1965-ben

A szószék és a Mózes-szék 1965-ben

 

A templom festett díszei

A mennyezetet a templom „fölfedezésekor”, 1943 táján fehérre meszelt stukatúr borította, Mándoki László helyszíni tapasztalata szerint azonban korábban a nemeskei templomhajóra is hímes deszkafödém borult. A „kicifrázott padlásozat” minden bizonnyal a 1792-ben vagy közvetlenül a templomépítés után készült, pontosabb időhatározót a mennyezet föltáró kutatásának és írott emlékeinek hiányában nem mondhatunk.

A nemeskei templomról napvilágot látott néhány rövid közleményben[27] azt olvassuk, hogy hímes asztalosmunkái 1850-ben készültek. A keltezés a déli kórus alsó szegődeszkájára festett évszámon alapszik.

A déli karzat mellvédjének 5. kazettája a szegőlécen a felújítás idejét jelző 1850 évszámmal

A déli karzat mellvédjének 5. kazettája a szegőlécen a felújítás idejét jelző 1850 évszámmal

Az ecsettel fölkent, vörös színnel kontúrozott fehér szám ma is látható a műtárgyon: nem középen, hanem az ötödik tábla alatt, kissé ferdén áll, szöveg nélkül, szokatlanul egymagában. Az 1-es szárát ráfestették a szegélydísz egyik tulipánjára. A záró elem alján végighúzódó minta számos részletét, a vörös vonaldísz szélét, az inda egyes szakaszait és tulipánjait utólag fehér festékkel javították, kiegészítették. E nyomok azt bizonyítják, hogy az „1850” nem egyidős a virágornamentikával, hanem későbbi fölújítás emléke. A népies rokokó díszítés a 18. század végére jellemző, az egykorú kadarkúti és a drávaiványi (1792) hímes temploménak közvetlen rokona.[28] Azonkívül 1850-re a templomok virágozásának divatja a Dél-Dunántúlon már egy évtizede le is lezárult.

 

A karzatok

A képi és tárgyi emlékek tanúsítják, hogy a templomnak két fakórusa volt. Eredeti helyén csak az egyik karzatról rendelkezünk fotókkal. A legteljesebb képet Lantos Miklós 1965-ben készült, 1975-ben közölt kitűnő felvétele közvetíti.[29] Az enteriőrt a templom végében állva örökítette meg, úgy komponálva a képet, hogy felső szélét a hátsó kórus szegődeszkája keretezze. Így az magában foglalja az északi kart a számtáblával, a torony felőli ajtót, a két női padsort, a Mózes-szék mellvédjét és a kerek úrasztalt. Ugyanezt a kart látjuk szűkebb kivágásban Kiss Tibor és Tóth János könyveiben is, a fényképész nevének megjelölése nélkül.[30] A déli kórust eredeti tárgyi mivoltában a Pápai Református Egyházi Gyűjtemény kiállításán tanulmányozhatjuk.

A két kórusmellvéd szerkezete lényegében azonos. Függőleges deszkákból álló homlokzatuk dúsan tagolt. Fölül könyöklődeszkával lezárt párkány, alul fűrésszel csipkézett szegődeszka határolja. A felület keretlécekkel nyolc négyszögletes kazettára osztott, melyek közül a fal mellettiek csak fél elemek. E táblasor fölött, a párkányhoz kapcsolódva, tizenöt kicsi, téglalap alakú betétlappal díszített fríz húzódik.

Az egész keretmű alapszíne középkék árnyalatú ultramarin, kivéve a világosbarna könyöklőpárkányt és az alatta fekvő, festett, hullámos indával dekorált hosszú díszlécet. A fehér, sárga, kék és zöld alapú kis- és nagykazetták bélletét, szabályosan váltakozva, vörösre, illetve zöldre festették. A kóruselőlapok igazán színpompásak. A kismezőket különféle egyszerű, pöttyözött, jobbára fekvő S-alakú szalagok ékesítik, a nagyobb táblákra bonyolult aszimmetrikus, szeszélyes, rokokó szerkezetű növényi ornamentika került. Mindegyik más és más. Az egyes mezők mintája elég zsúfolt és nyugtalan. A megfogalmazás naiv benyomást kelt, amihez az is hozzájárul, hogy a festést a századok folyamán meg-megújították, nem éppen avatott kézzel.

 

Művészeti kapcsolatok

A nemeskei templom belesimul abba a széleskörű templomfestő hagyományba, amely a 16. századtól a reformkorig oly általános volt Dél-Dunántúlon is, különösen a protestáns településeken. Építésének kora – 1792 – meghatározta az ornamentika jellegét is. Vidékünkön a festőasztalosok ekkortájt szakítottak a hosszú életű reneszánsz stílussal, és váltak, óriási lelkesedéssel, a rokokó híveivé. Az eddig megismert tárgyi emlékek összehasonlító elemzése azt mutatja, hogy az 1790-es években készült templombelsőket mindenütt rokokó mintával díszítették. A nemeskei mintakincs abba a vonulatba illeszkedik, amely az ormánsági Adorjástól a Somogy megyei Kadarkútig követhető. Legközelebbi rokonának az 1792-ben datált drávaiványi és az elpusztult kadarkúti templom azonosítatlan mestertől származó hímes asztalosmunkái látszanak.


[1] Baranyai Református Egyházmegye Levéltára, Pécs: Nemeskei anyakönyv 1766–1857: 19.
[2] Magyar Országos Levéltár, Budapest: A747. Anyakönyv. 1766–1857: 28.
[3] Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Levéltára, Budapest: E-10. 2. Canonica visitacio 1844. július 7.
[4] Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Levéltára, Budapest: E-10. 1823.
[5] Baranyai Református Egyházmegye Levéltára, Pécs: Nemeskei presbiteri jegyzőkönyv 1863–1913: 14.
[6] Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Levéltára, Budapest: E-10. 1973. VII. 8.
[7] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ: Tervtár D8996 1970.
[8] Nyomata látható például az eklézsia 1827. II. 10-én kelt kérvényén. Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Levéltára, Budapest: A/6/II. 2.
[9] VÁRADY Ferencz: Baranya multja és jelenje 1-2. Pécs: Pécsi Irodalmi és Könyvnyomdai Rt. 1897: 158. és nyomán mások.
[10] Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Levéltára, Budapest: A/6/II. 2.
[11] Baranyai Református Egyházmegye Levéltára, Pécs: Nemeskei presbiteri jegyzőkönyv 1863–13: 98.
[12] Baranyai Református Egyházmegye Levéltára, Pécs: Nemeskei presbiteri jegyzőkönyv 1863–13: 149, 157, 162, 165, 167.
[13] NEMESDÉDI Szabó Bálint [szerk.]: Pata–Poklosi–Somogyapáti. Basal. Emlékkönyv. Dr. Antal Géza dunántúli református püspök úrnak a Belsősomogyi Egyházmegyében 1926. és 27. évi egyházlátogatásairól. 268–271. Pápa: Főiskolai Könyvnyomda. 1929: 255.
[14] Baranyai Református Egyházmegye Levéltára, Pécs: Nemeskei számadáskönyv 1934–1968: l. n. 1956. XI. 11.
[15] Baranyai Református Egyházmegye Levéltára, Pécs: Nemeskei számadáskönyv 1934–1968: l. n. 1959. VIII. 5., 1960. VIII. 17.
[16] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tervtár: D8996. Nemeske ref. templom, 1970.
[17] Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tervtár: D8996. Baka Kálmán: Műleírás, Költségvetés 1970.
[18] MÁNDOKI László: Újonnan felfedezett festett református templomok Baranyában. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21. Pécs. 1976: 156.
[19] S. LACKOVITS Emőke: A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei múzeumának műtárgyai. In: A pápai református gyűjtemény. [Kövy Zsolt, szerk.] Pápa: Dunántúli Református Egyházkerület. 1987: 113.
[20] Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményének Levéltára, Budapest: A/6/II. 2. Tényvázlat, 1873. VII. 8.: 7.
[21] KISS Tibor: A szigetvidék és Ormánság népének építészete. Budapest: Hellas Irodalmi és Nyomdai Rt. 1943: 84–86. kép.
[22] GENTHON István: Magyarország művészeti emlékei. 1. Dunántúl. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalat. 1959: 223.
[23] TÓTH János: Népi építészetünk hagyományai Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1961: 60.
[24] Néprajzi Múzeum, Etnológiai Adattár Fényképgyűjtemény: NM F 269825. Lantos Miklós, 1968., Janus Pannonius Múzeum Fényképgyűjtemény: JPM 12542–12544. Lantos Miklós, 1968.
[25] SZIGETVÁRI János–LANTOS Miklós: Műemlékeink 1. Pécs: Baranya Megyei Tanács. 1975:1975. l. n.; Szász János–Szigetvári János: Népi építészetünk nyomában. Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1976: 253.
[26] NEMESDÉDI Szabó Bálint [szerk.]: Pata–Poklosi–Somogyapáti. Basal. Emlékkönyv. Dr. Antal Géza dunántúli református püspök úrnak a Belsősomogyi Egyházmegyében 1926. és 27. évi egyházlátogatásairól. 268–271. Pápa: Főiskolai Könyvnyomda. 1929: 255.
[27] TÓTH János: Népi építészetünk hagyományai Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1961: 62; TOMBOR Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokon emlékek a XV–XIX. századból. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1968: 176; MÁNDOKI László: Újonnan felfedezett festett református templomok Baranyában. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 20-21. Pécs. 1976: 156; SZÁSZ János–SZIGETVÁRI János: Népi építészetünk nyomában. Budapest: Műszaki könyvkiadó. 1976: 24; S. LACKOVITS Emőke: A Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei múzeumának műtárgyai. In: A pápai református gyűjtemény. [Kövy Zsolt, szerk.] Pápa: Dunántúli Református Egyházkerület. 1987: 113.
[28] MALONYAY Dezső: A magyar nép művészete. 4. A Bakonytól a tolnamegyei Sárközig. Budapest: Franklin. 1912: 203; ZENTAI Tünde: Drávaiványi. A Dél-Dunántúl festett templomai. Pécs: Pannónia Könyvek. 2010.
[29] Janus Pannonius Múzeum Fényképgyűjtemény: JPM F. 12544 Lantos Miklós felvétele, 1965.; SZIGETVÁRI János–LANTOS Miklós: Műemlékeink 1. Pécs: Baranya Megyei Tanács. 1975: l. n.
[30] KISS Tibor: A szigetvidék és Ormánság népének építészete. Budapest: Hellas Irodalmi és Nyomdai Rt. 1943: 86. kép; TÓTH János: Népi építészetünk hagyományai Budapest: Műszaki Könyvkiadó. 1961: 72. kép.

Barátos, református templom

SZŐCSNÉ GAZDA ENIKŐ – MIHÁLY FERENC

A BARÁTOSI REFORMÁTUS TEMPLOM KAZETTÁS MENNYEZETE

A barátosi református templom építésének pontos esztendejét nem ismerjük, gótikus kőemlékei alapján viszont a szakirodalom két feltételezést fogalmazott meg. Egyesek a templom építésének idejét a 16. század előttre teszik.[1] Mások – egy köztulajdonról készített leltár adataira hivatkozva – 1626-ra, Zágoni Bálint prédikátorsága idejére keltezik az épületet.[2] A templom meglétére utaló első írásos említések az 1680-as esperesi vizitációból származnak, ekkor már „felette sok defectusokot” találtak a vizitátorok az Isten házán, annak ajtajain és a mellette lévő fa haranglábon,[3] ezek az adatok is jelzik, hogy az épület jóval korábbi volt, mint annak első írásos említése. Az 1714-es egyházlátogatás kőből épült, támpillérekkel megerősített zsindelytetős épületként ismertette, melynél „az eszterha alatt padlás nintsen.”[4]

Az alig félezernyi lelket számláló egyházközség számára nagy anyagi megterheléssel járt az Isten házának felújítása, így nem csoda, ha még 1752-ben sem tudták a templom régen romlott székeit, hasadozott „kőlábait” [támpilléreit], a padlásrész bedeszkázását megcsináltatni.[5] Az esperesi egyházlátogatások sorozatos felszólításai és büntetéssel való fenyegetései kellettek ahhoz, hogy az 1760-as években nagyobb mérvű felújítási munkálatokra határozza el magát az egyházközség, ennek egyik látható, máig megcsodálható jele a templom festett berendezési tárgyainak elkészíttetése volt.

A barátosi templom kazettás mennyezetét – a rajta lévő felirat alapján – 1760-ban készíttették el. Az egyházközség papja ekkor Balogh Sándor volt.[6] A mennyezet ekkori festését említi a két esztendővel későbbi, 1762-es vizitáció is, amely a következőképpen írja le a templom állapotát: „Örömmel szemlélte a P(rae)sens Visitatio a Barátosi Nemes Ecclának az I(ste)n Háza körül való példás kegyességét, mindenektől ditséretet érdemlő és I(ste)n ő Sz(ent) F(e)l(sé)ge Ditsőségére intéztetett építésébe vagynak mindazáltal fogyatkozásokis, a melyek hogy orvosoltassanak Szükséges, ugy mint:

1-mo: A Menyezet és a Chorus diszesek lévén, illő hogy az ajtok azokhoz Conformáltassanak, festet és gyantáros ajtok készitessenek”[7]

A mennyezet festője – feltételezések és bizonytalanságok

A barátosi református templom mennyezetének és karzatának festőjét pontosan nem ismerjük, ám a tevékenységét és munkásságát számon tartja a művészettörténeti – egyházművészeti szakirodalom. E „háromszéki festőiskola” legelső, máig megismerhető munkája volt az 1760-as barátosi mennyezet, de ugyancsak ők készítették a szacsvai református templom 1761-es kazettáit. Leghíresebb munkájuk a maksai református templom 1766-os kazettás mennyezete, amely napjainkban a budapesti Iparművészeti Múzeum egyik termének mennyezetét díszíti.[8] De ugyanezen stílusjegyek ismerhetők fel a kálnoki unitárius templom 1933-ban lebontott kazettás mennyezetén is:[9] Erről tanúskodnak a fennmaradt régi fényképek, valamint a felújítás során újrafestett mennyezetkazetták. A kézdimartonfalvi templom mennyezete, a zabolai és feldobolyi templom karzata szintén azt jelzi, hogy e festőiskola kibontakozását az egyre nagyobb környékbeli megrendelőréteg segítette elő.

Napjainkig nem tisztázott, hogy egyetlen személy, vagy pedig több ember festhette-e ezeket a háromszéki mennyezeteket. Az említett templomok festett berendezési tárgyain ugyanazoknak az alapmotívumoknak a variációi láthatók, amely inkább egy ember művének tűnik. Az „iskola” tevékenysége bizonyára jóval jelentősebb lehetett, mint amit a napjainkig fennmaradt kisszámú kazettás mennyezetéből megismerhetünk. 1881-ben a barátosi református egyházközség egyik presbitere, a Borivó álnév mögé rejtőzködő Barátosi Bibó József botanikus és polihisztor a Székely Nemzet című napilap hasábjainak Tárca rovatában foglalkozott a jókezű festőasztalos azonosításával. Információi szerint barátosi Kovács János nevéhez köthető e gyönyörű mennyezet festése. Borivó úgy véli, hogy János Deák török fogságban sajátította el a fafestés művészetét, és hazatérte után sorozatosan kapta a vidék templomainak kifestésére vonatkozó megrendeléseit. Tudomása szerint testvérbátyja volt a zágoni pap, és a zágoni templom dekorálása után 12 templom díszítésére kapott megrendelést.[10]

 

Barátosi Bibó József cikke 1.

Barátosi Bibó József cikke 1.

Barátosi Bibó József cikke 2.

Barátosi Bibó József cikke 2.

A festőművész tudásának keleti eredeztetése nem pusztán Borivó munkájában tűnik fel. A maksai mennyezetet festő asztalosról a 19. század végén a helybeli pap is úgy nyilatkozott, hogy egy keletet megjárt Gábor Deák volt annak festője. Ugyanezt a keleti eredetmítoszt gyűjtötte fel Huszka József is a 19. század végén a sepsiszentkirályi református templom elpusztult mennyezetéről, ő is Gábor Diákot nevezve meg művészként.[11]

A festő-asztalos(ok) pontos azonosításában nem sietnek segítségünkre az eddig áttekintett egyházi iratok sem. A barátosi, maksai, kálnoki egyház levéltárában nincsenek olyan számadáskönyvek vagy szerződések, amelyek segítségével pontosan lehetne a mestert azonosítani. Kutatásainkat nehezíti az is, hogy még számos elpusztult mennyezet, karzat meglétéről tudunk: kazetták díszítették a zágoni, a papolci, a pávai, a komollói, a rétyi templom mennyezetét is, tehát az átkutatandó levéltárak száma is egyre nő. Egyes templomokban napjainkban olajfesték födi a valamikori festett elemeket (barátosi karzat, csomakőrösi karzat- és mennyezetdarabok), így esetleges feliratokra, mesternevekre csak egy jövendőbeli komplexebb restaurátori vizsgálat nyomán derülhet fény.

A barátosi templom átfestett faberendezése napjainkban

A barátosi templom átfestett faberendezése napjainkban

 

A háromszéki 18. századi festőasztalos műhely stílusbeli jellemzőit Mihály Ferenc a következőképpen összegezte: „Jellegzetes reneszánsz kötődésű mintakincse a címeres, illetve feliratos kazettákon kívül kimondottan növényornamentikából áll. Lendületes, de precíz rajz, pont- illetve tengelyszimmetriás ornamentika, jellegzetes színvilág a műhely fő vonásai.”[12] A növényi ornamenseken kívül néhány állat vagy éppen mitológiai lény: gólya (Barátos), medve (Szacsva), hal, szirén (Maksa) is megjelenik az iskola által festett mennyezeteken.

 

A barátosi mennyezet átalakítására vonatkozó adatok

Nincsenek pontos adataink arra vonatkozóan, hogy első felszerelése periódusában mekkora volt a barátosi mennyezet, hány kazettából állott. Így eredeti méreteit egyelőre nem tudjuk feltérképezni. 1760 után a templom még számos átalakításon, nagyobbításon, újjáépítésen ment át, amely a mennyezet többszöri bővítését, átfestését feltételezi. Soroljunk fel néhányat ezekből!

Az 1790-es években nem pusztán az orgonakarzat építésére vannak adataink, de a templom megnagyobbítására is, így valószínűsíthető a mennyezet kibővítésének a munkálata is. Az 1797-es esztendőről feljegyezték: „a Templom meg nyujtatott és a Torony egész fundamentomábol fel épitetett s a Templomnak sendellyezése veretettve veres tserépel egészen bé borittatott.”[13] »

Ekklézsia libellusa, 39. oldal.

Ekklézsia libellusa, 39. oldal.

Ekklézsia libellusa, 40. oldal.

Ekklézsia libellusa, 40. oldal.

1802 októberében hatalmas földrengés rázta meg a vidéket, amely Háromszék csaknem valamennyi templomában nagy károkat tett. Beder Tamás megyebíró az 1805 február 6-i parciális vizitáción vezetett jegyzőkönyvben számolt be a károkról, ebből tudjuk, hogy nem csupán az újonnan épült torony omlott ekkor le, de „Temploma is, mellyet nagy kölcséggel (me)g bővittett, uj tserepezés alá vévén (me)g ékesittetett vala, azon szerentsétlen eset által anyira el romlott, hogy abb(an) az Isteni Tisztelet nem gyakoroltathatott”. »

1806-ban „a Ns Ekkla a föld-ingás által el romlott Templomának és Tornyának egesz Fundamentomabol ujonan lejendő fel épitésére”[14] határozta el magát, amelyet csupán 1813-ban sikerült finalizálnia.

A földrengés miatti rongálódások bizonyára egyes kazetták eltávolítását, mások újrafestését tették szükségessé. Ezt támasztják alá a tárgyon végzett későbbi restaurálások is, amelyek megállapításai szerint az 1760-as, magát LP monogram mögé rejtő mester mellett a földrengés után NL szignó mögé rejtőző mester festette újra a mennyezetet, és egészítette ki azt.[15]

Amennyiben stiláris elemzéseket végzünk a mennyezeten, látható, hogy egyes kazetták az 1850–60-as évek bútorfestésének stílusát követik. Ezek felszerelésére az 1838-as földrengés után kerülhetett sor, mivel a templom ekkor is súlyosan sérült, kijavítását 1848–50 között végezték el.

1878-ra, a „templom mennyezeten támadt bomlás”[16] miatt az épület ázni kezdett, amely a kazetták fokozatos károsodásához vezetett. A gyülekezetre nehezedő terhek sokasága miatt (toronyépítést akkor fejezték be, újra kellett öntetni az elhasadt harangot, javíttatni kellett az orgonát stb) a mennyezet kijavítása meghaladta az egyház anyagi erejét. Bár 1891-ben is szóba  hozzák a templom renováltatásának nélkülözhetetlenségét,[17] még ekkor sem történt semmi konkrét lépés a felújításra.

A 20. század elejére a templom újból válságos állapotba került. A folyamatos ázásnak köszönhetően a mennyezetkockák egyre súlyosabb károsodásokat szenvedtek: a tartógerendák korhadása miatt egyes helyeken beomlott a festett mennyezet, máshol eltűnt a festés, gombásodás indult el. Az egyre tarthatatlanabb állapotra sorozatosan kitérnek a vizitációk.

Az egyház vagyonát felmérő, 1904-es leltárban találjuk az első, viszonylag részletes leírást, amely a mennyezetkazetták ekkori számára vonatkozóan is információkat szolgáltat: „A templom deszka mennyezete 134 koczka alaku égszinü fresco festménnyel van kiczifrázva. Mindenik koczka különbözö figurákból áll. A sok csudálatos festmény között még gólya is van, oroszlán is van, de egyforma figura nincsen még kettő is. Nagyon érdekes müemlékek.”[18]

»

A mennyezet lebontását az 1908. Július 12-i presbitériumi gyűlésen ajánlotta az egyházközség akkori papja, Bajkó György: „A templom mennyezete, mely a furcsa képekkel ellátott és 3–4 méter távolságra lévő gerenda fákra szegzett deszkákból áll – annyira veszedelmes állapotban van – hogy mulhatatlan szükség a helyett egy bolthajtásu alkalmas uj mennyezetet állitani. Az orgona felett levő mennyezetet egyenesen csak az orgona védi a beomlástól. A mennyezet közepe táján, de csaknem minden részén látható, hogy a gerenda falhoz szegzett deszka végek a […][19] hátul esőtől el vannak rothadva és igy a szegek nem képesek megtartani a deszka mennyezetet.”[20] 

Kapcsolódó dokumentum » (Barátosi egyházközség levéltára – Presbiteri jegyzőkönyv 1896-1924 Word dokumentum)
Kapcsolódó dokumentum » (Barátosi egyházközség levéltára – Presbiteri jegyzőkönyv 1896-1924 1. oldal)
Kapcsolódó dokumentum » (Barátosi egyházközség levéltára – Presbiteri jegyzőkönyv 1896-1924 2. oldal)
Kapcsolódó dokumentum » (Barátosi egyházközség levéltára – Presbiteri jegyzőkönyv 1896-1924 3. oldal)
Kapcsolódó dokumentum » (Barátosi egyházközség levéltára – Presbiteri jegyzőkönyv 1896-1924 4. oldal)
Kapcsolódó dokumentum » (Barátosi egyházközség levéltára – Presbiteri jegyzőkönyv 1896-1924 5. oldal)
Kapcsolódó dokumentum » (Barátosi egyházközség levéltára – Presbiteri jegyzőkönyv 1896-1924 6. oldal)

Kapcsolódó dokumentum » (Egyházközség levele az esperességhez – Barátosi egyházközség levéltára C/39)

 Az egyházmegyei tanács 81/1908 számú határozatában hagyta jóvá a templom kijavítását, és Malmos Andor vármegyei mérnököt kérték fel az új terv elkészítésére.[21] A körzeti espereshez felterjesztett kérés még arról szól, hogy az egyházközség tervében szerepelt a mennyezet kijavítása: „müszaki véleményezésre azért van szükség, mert csak-is szakember adhat véleményt arról, hogy vajjon uj mennyezetre lesz-e szükség, vagy pedig a régit ismét fel lehet szegezni a 3–4 méter távolságra lévő korhadt gerenda fákra”.[22]  »

Az újonnan elkészített tervnek csupán részletei maradtak fenn,

A barátosi református templom alaprajza

A barátosi református templom alaprajza

de – amint az előbb is idézett papi jelentés is utal rá – az egyházközség tanácsosabbnak látta, ha nem hasznosítják újra az értékes, ám annál rosszabb állapotban lévő kazettákat, hanem bolthajtásu alkalmas uj mennyezetet állítanak helyette. Az új templom nem volt lényegesen nagyobb a réginél, inkább a magasítását vette tervbe a vármegyei mérnök.

Egy 1913-as postai bélyegzővel ellátott képeslap már az új épületet örökítette meg.

A barátosi református templom 1913 körül

A barátosi református templom 1913 körül

 

A régi templomról, amely az értékes mennyezetet rejtette, eddig nem került elő képi ábrázolás.

 

A famennyezet a Székely Nemzeti Múzeumban

A templom sürgős javítására 1910-ben került sor. Ekkorra érkeztek meg az új tervek jóváhagyásai. A lebontandó mennyezet múzeumba szállítására azonban a jelek szerint nem gondolt az egyházközség.

A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot Roediger Lajos, a Kovásznán élő külső munkatárs értesítette a templomjavítási munkálatokról és az értékes mennyezet veszélyeztetett helyzetéről.[23] Roediger figyelme nem véletlenül terelődött rá a mennyezetre: ebben az időszakban már nagyon foglalkoztatták a kazettás mennyezetek. Zabolán csaknem kazettánként végigfotózta a mennyezetet, és néhány esztendővel később ezen értékes emlékekről szóló tanulmány megírásához is hozzákezdett.[24]

A múzeum igazgatósága Csutak Vilmost bízta meg a mennyezet megtekintésére, mivel neki – mint református egyházmegyei elöljárónak – amúgy is nagyobb hitele volt az egyház körében. Csutak Vilmos történész muzeológusnak csupán kétszer kellett a barátosi templomot meglátogatnia: 1910. május 23-án első útjának célja még a műtárgy helyzetének a feltérképezése volt, és 26-án a kiszállása már „a festett deszkamennyezet lebontása és elszállítása ügyében” történt. Mivel az 1910. május 26-i nyugtán már szerepel a mennyezetet beszállító két szekeres bére is, így nyilvánvaló, hogy aznap a barátosi kazettás mennyezet a Székely Nemzeti Múzeumba került.[25]

A Székely Nemzeti Múzeum vezetőtanácsa az 1910. december 21-én tartott gyűlésének jegyzőkönyvi kivonatával 131/1910-es iktatószám alatt köszönte meg a barátosi egyházközség nagylelkű adományát. »

A múzeum éves – nyomtatásban is megjelent – jelentéseiben úgyszintén az esztendő kiemelkedő adományai közt tárgyalták a festett mennyezetet:

Az 1910-ik évben beérkezett nagyobb adományok közül első sorban a barátosi református egyházét kell emlitenünk melyhez tiszteletreméltó presbitériumának nemes áldozatkészségéből jutottunk.

Az ajándék a református templom 1760. junius 28-án készített, de még ma is jókarban lévő festett deszkamennyezete; mindenképen méltó párja a szintén vármegyénk területéről kikerül maksainak, mely évek óta, mint az Országos Magyar Iparművészeti Múzeum egyik kiállítási termének mennyezete folytatja tovább élete folyását.”[26]

A Székely Nemzeti Múzeumnak ekkor még nem volt saját épülete, és a gyűjtemény zsúfoltsága miatt a Székely Mikó Kollégiumban lévő ideiglenes kiállítási helyszínt is nehezen lehetett már látogatni. Így a beszállított mennyezetet nem szerelhették fel, szétszedett állapotban őrizték.

Bár a Székely Nemzeti Múzeum új palotájának építési munkálatai a Kós Károly tervei alapján már 1912 őszére befejeződtek, a gyűjtemény átköltöztetésére és a kazettás mennyezet felszerelésére csupán 1921–22-ben kerülhetett sor.

Kós Károly elképzelései szerint a barátosi kazetták a földszinti nagyterembe kerültek, felszerelésüket 1922 májusában fizették ki Gecse Ferenc lakatosmesternek.[27] Az 1924-ben és 1927-ben készült fényképfelvételeken már jól megfigyelhető, hogy a felszereléskor a kazetták eredeti osztóléceit nem tartották meg, hanem teljesen új, stílusában idegen, barna, szürke, sötétkék csíkos lécekre cserélték át.[28]

A barátosi kazettás famennyezet a Székely Nemzeti Múzeum régiségtárában

A barátosi kazettás famennyezet a Székely Nemzeti Múzeum régiségtárában

A barátosi kazettás famennyezet a Székely Nemzeti Múzeum régiségtárában

A barátosi kazettás famennyezet a Székely Nemzeti Múzeum régiségtárában

A barátosi kazettás famennyezet a Székely Nemzeti Múzeum régiségtárában

A barátosi kazettás famennyezet a Székely Nemzeti Múzeum régiségtárában

 

Bár úgy tűnt, hogy a múzeumba szállítással a mennyezet végleg biztonságba került, a hetvenes évek végének kultúrpolitikája és szakmai inkompetenciája még egyszer veszélybe kergette a műremeket. A kopott klerikus elem megítélésének egyáltalán nem kedvezett a kommunizmus egyházellenessége. A hetvenes évek legvégén nitrolakk réteggel permetezték be a mennyezetet, amely a festés felpattogzását, lehullását, egyenlőtlen öregedését és besötétedését vonta maga után.

A károsodás észlelése után a vezetőtanács lépésre kényszerült. A régiségtárban lévő kazettás mennyezet konzerválására és restaurálására vonatkozó igény először – a múzeum levéltára szerint – 1979. szeptember 13-án fogalmazódott meg. A múzeum munkaközössége ekkor írásban rögzített tervvel állt elő:

A konzerválást a tudományos normák betartása mellett szakértőknek kell elvégezniük, hogy se a kazetták faanyagát, se a rajtuk lévő festést ne érje károsodás. A bontási munkálatokat négy ember tudja végezni, azért, mert a leghosszabb tartódeszkák 4–5 méter hosszúak, ezért 4 sor támasztékot kell alájuk tenni, hogy ne görbülhessenek el. A kazetták között 3 cm-nyi közöket kell hagyni, majd összeszorítani őket, hogy a klímaváltozás során ne deformálódhassanak ezek. Ez a művelet kb 3-4 hétig fog tartani, és állványzat, valamint vászon és vata szükségeltetik a kazetták csomagolásához. A konzerválási munkálatokat a Műkincsvédelmi Hivatal valamelyik laboratóriumában, Szebenben Posadán vagy a bukaresti Falumúzeumban fogják elvégeztetni, amely legkevesebb egy esztendőt fog tartani. A kazetták újbóli felszereléséhez szükséges munkálatokat már a helyrehozási műveletek ideje alatt el kell kezdeni, de azok felszerelését mindaddig, míg a festés jól ki nem száradt, és míg az újonnan felszerelt tartógerendák is el nem vesztik nedvességtartalmukat, felszerelni nem lehetséges, ez úgyszintén egy esztendőt jelent. A kazetták tárolására megfelelő klímájú helyiséget kell biztostani, ez viszont egy olyan probléma, amelyet aktuális körülményeink közt nem tudunk biztostani.[29]

A mennyezet lebontására a múzeum vezetőtanácsának 1979. szeptember 28-án tartott gyűlése hozta meg a határozatot,[30] pár napon belül pedig ténylegesen elkezdték a bontási munkálatokat. A mennyezet ideiglenesen az egyik földszinti kiállítóteremben kapott helyet, kényszerű pihenése hosszú hónapokig húzódott. A múzeum igazgatósága 1980. június 12-én először a bukaresti Falumúzeumot kereste fel egy levélben, melyben arra kérik a bukaresti restaurátorokat, adjanak utasításokat, milyen lépéseket tegyenek a helyi kollégák a kazetták konzerválása céljából. A levélből kitetszik, hogy a kazettákon a fő probléma a festékréteg lepergése volt.[31]

A mennyezet még 1980. október 25-én is ott hevert érintetlenül a kijelölt teremben. Az ekkor összeült gyűlés elhatározta, hogy a megyei kultúrfelügyelőséghez fordulnak a helyreállítási munkálatok sürgetése céljából.[32]

A kazetták konzerválási munkálatai csupán 1981-ben kezdődtek el a szebeni Brukenthal Múzeum laboratóriumaiban. 1981 szeptemberében Csíki Piroska megyei kultúrfelügyelő Tamara Dobrinhoz, a Román Kultúrbizottság alelnökéhez fordult segítségért, hogy eszközölje ki, ne pusztán a mennyezet állapotmegőrző munkálatai folytatódjanak, hanem a teljes restaurálás is kezdődjön el, mivel a megye rendelkezik az ehhez szükséges pénzalappal.[33]

A restaurátorok tevékenységüket román nyelvű tanulmányban is ismertették,[34] és a megyei napilap újságírója, Czegő Zoltán interjút is készített velük.[35]

 

Czegő Zoltán interjúja a múzeum restaurátoraival

Czegő Zoltán interjúja a múzeum restaurátoraival

A famennyezet az állagmegőrző munkálatok után az 1983-ban megnyílt néprajzi alapkiállításon kapott helyet, és ott látható napjainkig.

 


[1] LÉSTYÁN Ferenc: Megszentelt kövek. 1. Kolozsvár: Gloria Kiadó. 1996:62.
[2] KELEMEN József: Barátos. Sepsiszentgyörgy: Charta Nyomda. 2001:109.
[3] CSÁKI Árpád – SZŐCSNÉ GAZDA Enikő: Az Orbai Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei I. (1677–1752). Sepsiszentgyörgy: T3 Könyvkiadó. 2001:2.
[4] CSÁKI Árpád – SZŐCSNÉ GAZDA Enikő: Az Orbai Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei I. (1677–1752). Sepsiszentgyörgy: T3 Könyvkiadó. 2001:66.
[5] CSÁKI Árpád – SZŐCSNÉ GAZDA Enikő: Az Orbai Református Egyházmegye vizitációs jegyzőkönyvei I. (1677–1752). Sepsiszentgyörgy: T3 Könyvkiadó. 2001:324.
[6] KELEMEN József: Barátos. Sepsiszentgyörgy: Charta Nyomda. 2001:98.
[7] Kovásznai Egyházközségi Levéltár, Orbai széki vizitációs jegyzőkönyvek, II / 4 (1759–1794), 76. oldal
[8] A maksai mennyezetről lásd SEMSEY Balázs: Kulturális örökség és / vagy muzeológiai probléma? Beépített templomi berendezések az Iparművészeti Múzeumban. In: Ars Perennis. Fiatal művészettörténészek II. Konferenciája. 2nd Conference of Young Art Historians. CentrArt Egyesület, Budapest. 2009.
[9] A kálnoki mennyezet állagmegőrzési munkálatait nemrég Mihály Ferenc restaurátor végezte el, és neki köszönhető a mennyezetre vonatkozó legfontosabb levéltári adatok közzététele is. LÁNGI József – MIHÁLY Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések. 2. Budapest: Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ. 2004:45-46.
[10] Székely Nemzet, 1881. Január 6. 5. oldal
[11] MALONYAY Dezső: A magyar nép művészete. 2. A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Budapest: Franklin. 1909:65.
[12] LÁNGI József – MIHÁLY Ferenc: Erdélyi falképek és festett faberendezések. 1. Budapest: Állami Műemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ. 2002:94.
[13] Barátosi egyházközség levéltára, Ekklézsia libellusa, 39. oldal. A kézirat feldolgozásában, fotózásában köszönöm Csáki Árpád kollégám segítségét.
[14] Barátosi egyházközség levéltára. Eklézsia libellusa, 43–44. oldal
[15] SOTELECAN, Vasile – BUCŞA, Corneliu – DEAC, Natalia: Conservarea tavanului pictat de la Muzeul Judeţean Sfîntu Gheorghe–Covasna: problematică, metodologie, tehnologie, încercare de autentificare şi datare. É. n.:117.
[16] 1878. Március 17-i presbiteri gyűlés jegyzőkönyve. Barátosi Egyházközség levéltára, Presbiteri jegyzőkönyvek 1846–1893. 229. oldal.
[17] „A templom renováltatása szóba hozatván, következő határozat hozatott: Megyebiró A[tyánkf]ia utasitatik, hogy az eddig ismert két kömives közül az olcsobbért vállalkozóval ujbol tegye magát érintkezésbe, hogy a készitendő költségvetés után azonnal lehessen szerződésre lépni a vállalkozó kőmivessel.” (Presbiteri jegyzőkönyvek 1846–1893. 311.oldal
[18] Az 1904. május 18-án tartott gyűlés alkalmával felvett leltár. Barátosi Ref. Egyházközség levéltára, Presbiteri jegyzőkönyvek 1896–1924, oldalszámozás nélkül.
[19] Olvashatatlan szó.
[20] Barátosi egyházközség levéltára, Presbiteri jegyzőkönyvek 1896–1924. oldalszámozás nélkül.
[21] Malmos terveinek csupán egy szűk része maradt meg az egyházközség levéltárában, C/40 jelzet alatt. Elsősorban a parókia tervét ismerhetjük meg ebből, a templomnak csupán egy alaprajzát láthatjuk az egyik lapon. Egy későbbi presbiteri jegyzőkönyvi bejegyzésből úgy tűnik, hogy a felújítás körüli viták felülvizsgálása céljából a püspökség bekérte az eredeti terveket, iratokat, így további kutatás szükségeltetik ahhoz, hogy láthassuk, megmaradt-e valami a felújítás terveiből a kolozsvári püspöki levéltárban.
[22] Barátosi egyházközség levéltára, C. 39-es jelzet
[23] A Székely Nemzeti Múzeum Iktató könyve az 1906, 1907, 1908, 1909 és 1910. évekről. „45/ V. 23. 1910. Iktatószám – Roediger Lajos a barátosi templomjavításról távirati értesítést küld. Csutak Vilmos múzeumőr máj. 23-án kiszállott a helyszínére. Május 26-án szintén.” A távirat szövege nem maradt fenn, meglétéről az iktatókönyvi bejegyzésből tudunk.
[24] Roediger Lajos befejezetlen tanulmánya kéziratban maradt fenn a Sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban
[25] Székely Nemzeti Múzeum Irattára, 1910-es iratok, 102/1910. Sz. nyugta – Csutak Vilmos kiszállásai.
[26] GÖDRI Ferenc – CSUTAK Vilmos – Dr. LÁSZLÓ Ferenc, szerk.: Jelentés a Székely Nemzeti Múzeum 1910 és 1911. évi állapotáról. Jókai Nyomda Rt. Könyvnyomdája. 1912:36.
[27] Székely Nemzeti Múzeum Iktatókönyve az 1921-1922. Esztendőre, 126/1922. Május 23-i iktatószám.
[28] Az átcserélt osztólécek figyelhetők meg Keöpeczi Sebestyén József fényképén is. SAS Péter: A heraldikus. Köpeczi Sebestyén József élete és munkássága. 2. Csíkszereda: Pallas–Akadémia Könyvkiadó. 2011:314.
[29] Székely Nemzeti Múzeum Irattára, 1980-as iratcsomó. Román nyelvű iktatatlan dokumentum, címe: Documentaţie privitoare la modul de restaurare, conservare şi transfer a tavanului casetat din clădirea Muzeului din Sf. Gheorghe. A munkaközösség által elhatározott lépéseket írásban Moldovan Nicolae összegezte.
[30] Székely Nemzeti Múzeum Irattára, 1980-as iratcsomó. A Múzeum vezetőtanácsa 1979. szeptember 28-án tartott gyűlésének román nyelvű jegyzőkönyve, 3. pont.
[31] Székely Nemzeti Múzeum Irattára, 1980-as iratcsomó. Székely Zoltán igazgató és Moldovan Nicolae aláírásával ellátott román nyelvű levél a bukaresti Falumúzeum igazgatóságához. 262/12.VI.1980-as iktatószám.
[32] Székely Nemzeti Múzeum Irattára, 1980-as iratcsomó. Az 1980. október 25-i gyűlés román nyelvű jegyzőkönyve.
[33] Székely Nemzeti Múzeum Irattára, 1981-es iratcsomó. A Kovászna Megyei Kultúrbizottság 657/24. IX. 1981-es szám alatt iktatott román nyelvű felkérése.
[34] SOTELECAN, Vasile – BUCŞA, Corneliu – DEAC, Natalia: Conservarea tavanului pictat de la Muzeul Judeţean Sfîntu Gheorghe–Covasna: problematică, metodologie, tehnologie, încercare de autentificare şi datare. É. n.:115–123.
[35] CZEGŐ Zoltán: Festők műhelye a múzeumban. Élt-e, s festett-e Háromszéken János Diák? Megyei Tükör. (14): 3010. 2–3. (1981. szeptember 26.)